1956 elején jelent meg az alábbi karikatúra a Ludas Matyi címlapján. A rajzon magyar bányászokat látunk, akik a mozgó vonatra segítik fel késve érkező kollégájukat. Bár erősen akarják, sem a parasztasszonynak, sem pedig a mögötte loholó parasztembernek nincs esélye elérni a vonatot. A távolodó szerelvényt egy a rohanástól izzadó értelmiségi nézi kétségbeesetten. A karikatúra címe: Hányan maradtak le?
Jó hírem van. A hírt persze már régóta tudom, de csak mostantól oszthatom meg veletek. A sztori ott kezdődik, hogy két évvel ezelőtt kaptam egy felkérést: készítsek egy lehetőleg látványos, és közönségbarát kiállítást arról, hogyan közlekedtek, hová utaztak az arisztokraták egykoron.
Rögtön eszembe jutott az aradi Weizer kocsigyár 1896-os millenniumi termeskocsija. A luxus jármű roncsát húsz évvel ezelőtt, 1995-1996 körül Mészáros Mátyás MÁV főmérnökkel láttam utoljára. Mi lenne, ha ebből a roncsból hoznák helyre valamit?A kiállítási projekt vezetőivel megnéztük a jármű mai maradványait. Ezt találtuk.
Segítség gyanánt: 1900-ban Budapest népessége 732 ezer fő.
1910-ben Budapest népessége 880 ezer fő.
1872-ben jelent meg ez a humorosnak szánt költemény az egyik hetilapban. Kétségtelen, nem műremek. Viszont költészet napi poénnak - talán elmegy. A vers amúgy Orbán Balázsról szól.
Az 1944-ben lebombázott Közlekedési Múzeum ötven évvel ezelőtt (1966. április 2.) nyitotta meg újból a kapuit.
A múzeum az 1945 utáni években a lét- és nemlét határán egyensúlyozott. A fosztogatók elleni védekezésül befalazott ablakok, az igénytelenségig lepusztított falak azt sugalmazták, nincs itt már semmi, ami értékes.
A gyűjtemények sorsa 1944-ben
Az első lóvasúti vonal 1868-ban érte el a Városligetet. A pálya végpontja a mai Dózsa György út és a Városligeti fasor találkozásánál volt. A lóvasúti végállomás épületét 1869-ben kezdték el építeni. A végállomást multifunkcionálisra tervezték: egy olyan épületet képzeltek el, amely nemcsak az utazók, hanem a városligeti bulizók kiszolgálására (táncos rendezvények tartására alkalmas terem, kávéház és fagylaltozó) is alkalmas. Pest városa egyetértett az ötlettel és engedélyt adott: "egy legalább ezer ember számára való vendéglő" építésére, várótermekkel.
A lóvasúti indóház elkészült tervei persze jóval realistábbak voltak. Nem volt benne sem ezer ember számára alkalmas vendéglő, sem pedig fagylaltozó. Az épület a Városliget szabadidős jellegét viszont tükrözte.
Milyen volt az épület beosztása? A középső lépcsőn belépő utasok egy központi csarnokba léptek. Ebből balra nyílt egy szolgálati helyiség, és a jegypénztár. Jobbra voltak az illemhelyek és egy trafik. Az épület középső traktusának két oldalán egy-egy nyitott oldalú, fedett csarnok kapott helyet. Idővel az oldalsó csarnokok egy részét beépítették.
Nem tudom, hogy vagytok vele, én nagyon kedvelem a madártávlatból készített ábrázolásokat. Úgy érzem, a madártávlati rajzok ott vannak az emberi kreativitás legszebb példái között. Hiszen ezek a rajzok úgy készültek, hogy az alkotók a maguk fizikai valójában nem láthatták így a földrajzi környezetet. Mégis képesek voltak ilyen minőségben, ilyen hitelességgel bemutatni a tájat.
De miért volt szükség erre a nézőpontra?
Pont ugyanazért, amiért ma megnyitjuk a Google Maps-t és amiért rázummolunk egy részletre. Kell az infó.
A Szentendrei-szigetről 1842-ben megjelent rajz egy dunai utazáshoz készített turistatérképből származik. Figyeljétek meg: a térkép jelzi a folyami mérföldeket, Vácnál éppen áll egy gőzhajó.
A fortepan legfrissebb feltöltésébe bekerült egy igen-igen ütős kép is a rózsahegyi vasútállomásról. Nézzétek.
A felvételen egy nyugis kisvárosi vasútállomást látunk, amelyet csak időnként ver fel a gőzmozdonyok hangja, és melyet nem ostromolnak meg az utasok. A látszat ellenére az 1890-es években az állomáson évente 60-70 ezer ember szállt fel a vonatra. Az utasok természetesen nem pusztán a rózsahegyi lakosok közül kerültek ki, hanem a környékbeli falvakból is. A városnak adott némi helyzeti energiát a tutajozás és faúsztatás is, a hídon túl jól látszanak a tutajok.
Ma tettem egy új felfedezést. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a 19-20. századi hazai élclapokban alig-alig található karikatúra a közoktatásról, és még ennél is kevesebb a szellemes rajz. Hogy miért alakult ez így, azt nem tudom.
Nagy nehezen csak előjött néhány bemutatható rajz az 1950-es évekből.
A közoktatás követelményeibe belerokkan a diák, 1950
Lássuk be, Körösladány nem sok vizet zavart az elmúlt évszázadokban. Magam is csak annyit tudtam róla, hogy az itt élők egy pazar trükköt találtak ki jó háromszáz éve. A trükk lényege a következő. Képzeld el, hogy egy hatósági eljárásban esküt kell tenned, hogy a föld, melyen állsz egykor a szülőfaludhoz tartozott. Muszáj hazudni, mert akarod a földet, mit tegyél hát, hogy ne kerülj a pokolra? Nos, a körösladányiak azt fundálták ki, hogy a falu földjét szórják a csizmájukba, felhúzzák, majd megesküsznek, hogy a föld, amelyen állnak Körösladányé volt egykoron..
Na de elég a locsogásból! Jöjjön az, amiért ez a poszt megszületett.
Egy fotót szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. A kép az 1894-ben elkészült körösladányi Sebes-Körös hídról készült. A felvétel készítésének idejét nehéz megbecsülni, ti. nem tudom, hány évente festettek újra egy hidat egykoron, mennyit bírtak ki az akkori festékek. A fotó ugyanis arról szól, éppen festik a híd vasszerkezetét. A képen láthatjuk a hídszerkezet tetejére felmászó munkásokat, sőt figyelmes szemmel azt is észrevehetitek, hogy a hídpillér teteje melletti útpályán ott áll a többi munkás is.
De vajon mit árul el a munkásokról készített felvétel?
