"Egy romlatlan ifjú néger, pesti strandon Afrikát lel" - ez a címe az alábbi 1946-os képregénynek. A sztori annyira blődli - meg különben is meleg van - szóval, nem akarom szöveggel túlragozni. Meg különben is, nyakig ülünk a sűrű lében.
Itt a vége, fuss el véle.
Nem tudom, hogy vagytok vele, éreztetek-e már város iránt irracionális, érthetetlen és rejtélyes vonzalmat, de én így vagyok Debrecennel. Pedig nem éltem soha Debrecenben, és nincsenek ott barátaim. A vonzalmamnak nincs magyarázata, de van valósága. Na de, mi is következik mindebből? Amikor azt olvastam egy 1846-os újságban, hogy Debrecen erkölcseiben egyszerű, ép és egészséges, azon nyomban kedvem (és időm) támadt belemerülni a város viselt dolgaiba. A jó hír az, hogy Debrecennek kifejezetten jó volt a sajtója a korszakban. Pozitív a kontextus, és áthatja a reménykedés a közeli szebb jövőben: a debreceni bíró pár év múlva Pesten fog ebédelni és otthon vacsorázni.
Lássunk néhány részletet.
Már van utcavilágítás a városban, három artézi kút is működik, sőt a Szent Anna utcában egy ültetett sétány is emeli a városképet. A polgárok két kaszinóba szerveződtek, melyeket közkeletűen csak nadrágos kaszinónak, vagy gatyás kaszinónak hívnak. Nadrágos kaszinó volt az úribb, gazdagabb, előkelőbb. Eredetileg az olvasás népszerűsítésére és a "jobb ízlésű társalgás" terjesztésére alapították, amely célok számomra azt mutatják, lehetett ebben még némi deficit. A nagy sikert a nadrágos kaszinó mégsem ezekben a célokban érte el, hanem abban, hogy az egyesületi tagdíjakból befolyt jövedelmet befektették a városi infrastruktúrába. A nagyerdei gőzfürdő pedig "a lakosság nagy kényelmére és mulatságára szolgál".
1844-ben szokatlan körülmények között fejezték ki a civisváros polgárai politikai érzelmeiket. Megjelent egy mutatványos a városban, aki optikai mutatványokkal szórakoztatta a fizetővendégeket. Az optikai mutatvány abból állt, hogy egy ún. varázslámpával képeket világított egy vászonra. A vetített képes bemutatón a korszak politikusainak portéi is sorra kerültek, de a mázolmányokra a közönség gúnykacajjal reagált.
A balatoni nyaralótelepek szolidan rendezett stílusukat, középosztályi státuszukat az 1950-es években elveszítették. A tömeges, turnusokban zajló üdültetésre átrendezett települések nehezen tudtak megbirkózni a hirtelenjében megváltozott viszonyokkal. A vállalati üdülőkben éjjel-nappal üvöltő hangszórók, a sétányok megrongált padjai, a feldúlt virágágyások mellett „nemcsak a strandfürdőn, hanem az üdülőhelyek egész területén fürdőruhában, szinte pucéran sétálgatnak az emberek”. Mindez eltörpült a települések lerobbant infrastrukturális állapota mellett. 1956-ra a balatoni szállodák második és harmadik emeletére már nem megy fel a víz, az évente félmillió látogatót fogadó Tihanyban nincs nyilvános WC, és még egyetlen autós kemping sincs a magyar tenger partján. Ez utóbbi még senkinek sem hiányozhatott, hiszen maroknyi kiválasztottnak volt csak magánautója Magyarországon.
Az idegenforgalom színvonala az 1960-as években lassú növekedésnek indult. Megnőtt a szállások férőhelyeinek száma (1960-ban 53 ezer, 1975-ben már 242 ezer), és tovább nőtt a Balatonon nyaralók száma. A vasúti menetrend is érezhetően javult. 1952-ben például Nyíregyházáról Siófokig a menetidő 9 óra 39 perc volt. Tíz év múlva, 1962-ben ugyanezen távolságot a vonat 7 óra 20 perc alatt befutotta. 1963-ban megszűnik a balatoni gőzhajózás. A balatoni hajók száma: 21 db.
A most bemutatott, 1899-ből származó karikatúrasorozatot a balatoni fürdőélet ihlette. Az első két ábrázolás a férfi-nő kapcsolatok szokásos paneljeiből (szexualitás és férjfogás) építkezik. Kedvencem a harmadik, a disznócsordáját a Balatonban megfürdető somogyi kanászról készített rajz. A vénasszonyok riadalma, az előrenyomuló disznócsorda törtetése, az ostorpattogtató és pipázó "kultúrkanász" életszagú jelenete még ma is könnyen átérezhető. Az utolsó karikatúra nem más, mint egy vicc (hogyan kerül a Balatonba fogas) képi megfogalmazása.
Az artézi kutak népegészségügyi hatásáról, a hazai fürdőkultúra kialakulásában játszott szerepükről felesleges hosszú fejtegetésekbe bocsátkoznom. A mélyből feltörő tiszta víz, netán gyógyvíz emberi életre, és gazdaságra gyakorolt hatásairól mindannyiunknak vannak tapasztalatai. Jöjjenek inkább a képek.
A Margit-szigeti kút fúrására a terület tulajdonosa, József főherceg adott megbízást Zsigmondynak. Mintegy féléves munka után, 1867. május 13-án délután 5 órakor csapott fel először a vízsugár. "Meglepő és váratlan jelenség" volt a Margit-szigeti kútból magasan feltörő víz, mert magyar ember ilyesmit korábban még nem láthatott, "ha csolnakon közeledünk a helyhez már messziről érezzük az erős kénszagot, mit a víz párolgása terjeszt a forrás körül".
Tátrafüred-ügyileg nem voltak terveim.
De miután kezembe került Divald Károly három remek, 1874-ben készült fotója, nagy kedvem kerekedett megosztani veletek az élményt. A képnézegetés élvezetének fokozása érdekében összeszedtem a többi tátrafürdői képet is. A képeket időrendben mutatom be.
Mi történt a 19. század második felében Tátrafüreden? A képeken egy elegáns és stílusos nyaralótelep felemelkedését és térbeli terjeszkedését látjuk, abban a korban, amikor még nem létezik a mai értelemben vett tömegturizmus. Az utolsó, 1907-ben készített ábrázolás idején a településen már 400 szoba várta a fürdő- és nyaralóvendégeket. Egy 1910-es adat szerint a Magas-Tátrába tízezren látogattak el (a vendégéjszakákat még nem rögzítették).
Ótátrafüred sokáig az egyetlen nyaralóközpont volt a Magas-Tátrában. 1875-ben hozták létre Újtátrafüredet, 1879-ben megnyílt a Csorba-tó melletti nyaralótelep, majd 1882-ben Alsótátrafüred, 1883-ban Barlangliget, 1888-ban Széplak és végül 1892-ben Tátralomnic. Ez idő tájt még "kevés út vezetett a hegységhez, ezek is inkább a levágott törpefenyő elszállítása nyomán keletkeztek, vagy marhacsapások voltak."
Körülbelül ötven év históriája következik, 1855-től 1907-ig.
„A tengeri fürdő az erősítő és megifjító szerek leghatalmasabbika; s habár eleinte a bőrt nem szépíti, az utólagos hatás oly kiváló, hogy az egészség tökéletesedése folytán a bőr szépsége is nemcsak helyreáll, de fokozódik is. (...) A fürdésre legalkalmasabb idő a 2 és 5 óra közt délután, amidőn a víz 5–6 fokkal melegebb, mint reggel vagy este felé.” A nyugat-európai tengeri fürdőhelyeknek ez a dicsérete A női szépség ápolásának és növelésének titkai című könyvből származik. Hogy a tengeri fürdők a női szépséget valóban fokozták-e, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a most bemutatott képeken egy a mai átlagos tengerparti nyaralástól meglehetősen eltérő kikapcsolódás figyelhető meg.
A tengerparti nyaralások lényege nem a fürdőzésben állt (hiszen valószínűleg a vízben nem lehetett sokáig tartózkodni), hanem a parti ejtőzésben és a társasági életben. A képeken nem látunk napfürdőző embereket, nincsenek a homokban szétterülő, mindenféle cuccal felszerelkezett családok. De vannak sós levegőt szívó nézelődők, homokban játszó gyerekek, és beszélgetők garmadával. A tengerparti élet elmaradhatatlan kellékei a széltől és a tűző naptól egyaránt óvó ülőfülkék, és az átöltözésre szolgáló lóvonatú fürdőkocsik.
Mégis mit csináltak akkor a fürdőhelyeken? Agatha Cristie-nél jobban ezt senki sem írta meg. Több regényében is megfigyelhetjük a fürdőhelyi semmittevés és társasági kavarás oly vonzó egyvelegét. Az egy helyütt megszálló vendégeket bemutatják egymásnak, akik ezután egymással múlatják az időt: beszélgetnek, teniszeznek, kártyáznak, este táncolni mennek. A tengeri fürdő tehát a társasági életről szólt, nem pedig a punnyadásról a vízben és vízparton.
A most bemutatott képek 1890-1910 között készültek és a Library of Congress gyűjteményéből származnak. A színpompás képek úgy nézek ki, mintha színes fényképekkel lenne dolgunk, de valójában ezek fotólitográfiák. (A fotólitográfiai eljárásról bővebben: http://hu.metapedia.org/wiki/Fotolitográfia)
A 19. századi Budapesten a Dunafürdők nem pusztán a nyári szórakozás szinterei voltak, számottevő közegészségügyi funkcióval is rendelkeztek. Sem az ingyenes, sem pedig a fizetős Dunafürdőket nem használhatták egyszerre a nők és férfiak. Budapest vigyázott a városlakók erkölcseire.
A most bemutatott karikatúra sorozatot Jankó János 1866-ban készítette. A sorozat eredeti címe (Hadviselés a fürdőben) némileg pongyolának tűnik. Azt gondolom, a művész a fürdő szót fürdőhely értelemben használta. Tehát a sorozat címe: Hadviselés a fürdőhelyen. A rajzsorozat alapkoncepciója máig közkeletű, közismert: a férjfogás stratégiai tervezést, és igényes taktikát igénylő feladat. Most pedig lássuk, milyen női stratégia kellett – Jankó szerint – a sikeres férjfogáshoz.
Hadi előkészületek. A rajzon első ifjúságán már túl lévő hölgy éppen bepúderezi arcát, miközben szobalánya egy befont vendéghajat (melynek stílusa Erzsébet császárné legendás frizurájára emlékeztet) illeszt úrnője fejére.
Az Ungvártól nem messze, a mai Szlovákiában fekvő Szobránc fürdője kénes forrásáról volt egykoron ismert. 1857-ben egy képes élménybeszámoló jelent meg a fürdőhelyről a Napkeletben. A finom iróniát sem nélkülöző írásban a szerző a hasmenés és udvarlás közötti szituációt villantja fel. Lássuk, hogyan győz a test parancsa a lélek felett.
A fürdőhelyen az volt a szokás, hogy a földből feltörő, körbekerített forrás körül reggelente összegyűltek a vendégek, és a vízből éhgyomorra több pohárnyit lehajtottak.
