Timelord

1949-ben vagyunk, a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a Magyar Dolgozók Pártjáé. A politikai  repressziót ugyan már sokan megtapasztalhatták, de a Rákosi-rendszer lényegét népünk még még nem ismerte fel.

Októberben a Vasutasok Szakszervezetében megrendezik a soros fejtágítót, melyen Gáspár Sándor főtitkár (aki nem azonos ezzel a politikussal: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gáspár_Sándor_(politikus) beszámol a legfrissebb élményeiről. Mondandóját azzal a botránnyal kezdte, hogy nemrégiben egy MÁV-os rendezvényen elszavalták a Vén cigányt. Mi volt a baj Vörösmarty költeményével? Nos, a verset a párt destruktívnak (és persze áthallásosnak) tartotta, mert ilyen sorok vannak benne: "Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot".

De a java, csak ez után következett. Gondok vannak Mátraházán.

1950-ben vagyunk. A politikai harc egyre fokozódik. Az ország most ismerkedik azzal, mit is jelent a represszió a hétköznapokban. Magyarországnak jócskán vannak ellenségei külföldön (a nyugati államok) és belföldön. A belföldi ellenségek, ellenségesnek tartott társadalmi csoportok leleplezése, kifigurázása és megszégyenítése a Ludas Matyi egyik feladata. Az élclap számára a külföldi ellenségek bemutatása, kigúnyolása és meggyűlöltetése azonban már jóval nehezebbnek bizonyul. Az a benyomásom, hogy az alábbi távoli, világpolitikai események dimenziójába helyezett karikatúrák erőtlenek. A rajzok azt sugalmazzák, hogy a kapitalista államok nem tudják leküzdeni működési zavaraikat, bezzeg egy szocialista állam működése! Az, teljesen más.

A balatoni nyaralótelepek szolidan rendezett stílusukat, középosztályi státuszukat az 1950-es években elveszítették. A tömeges, turnusokban zajló üdültetésre átrendezett települések nehezen tudtak megbirkózni a hirtelenjében megváltozott viszonyokkal. A vállalati üdülőkben éjjel-nappal üvöltő hangszórók, a sétányok megrongált padjai, a feldúlt virágágyások mellett „nemcsak a strandfürdőn, hanem az üdülőhelyek egész területén fürdőruhában, szinte pucéran sétálgatnak az emberek”. Mindez eltörpült a települések lerobbant infrastrukturális állapota mellett. 1956-ra a balatoni szállodák második és harmadik emeletére már nem megy fel a víz, az évente félmillió látogatót fogadó Tihanyban nincs nyilvános WC, és még egyetlen autós kemping sincs a magyar tenger partján. Ez utóbbi még senkinek sem hiányozhatott, hiszen maroknyi kiválasztottnak volt csak magánautója Magyarországon.

Az idegenforgalom színvonala az 1960-as években lassú növekedésnek indult. Megnőtt a szállások férőhelyeinek száma (1960-ban 53 ezer, 1975-ben már 242 ezer), és tovább nőtt a Balatonon nyaralók száma. A vasúti menetrend is érezhetően javult. 1952-ben például Nyíregyházáról Siófokig a menetidő 9 óra 39 perc volt. Tíz év múlva, 1962-ben ugyanezen távolságot a vonat 7 óra 20 perc alatt befutotta.  1963-ban megszűnik a balatoni gőzhajózás. A balatoni hajók száma: 21 db. 

A Rákosi-korszakban még az alapvető élelmiszerek beszerzése sem volt egyszerű. A rendszeresen fellépő időszakos élelmiszerhiány (hús, burgonya, tejtermék), illetve az áruellátás zavarainak enyhítésére a hatóságok Budapesten átmenetileg engedélyezték a disznóvágást. Hogy mindez hogyan zajlott le, és ténylegesen hányan vállalkoztak erre a megoldásra, azt nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy 1954-ben csak a Józsefvárosban 72 istállót számoltak össze. Az istállókban a fővárosi szekérfuvarozó vállalat lovai mellett teheneket és disznókat is neveltek. Közegészségügyileg a legrosszabb a helyzet a Tömő és Sárkány utcákban volt, mert itt a lakóházak mellett  több istálló is működött.

A városi disznótartás jelenségére a Ludas Matyi is reagált. Az alábbi rajzok azt sugalmazzák, nincs semmi baj az újfajta módival. A disznóügyek beleilleszkednek a lakóközösségek jól ismert, hétköznapi, apró-cseprő konfliktusaiba.

Itt a vége, fuss el véle.

Ez az írás nem a Szlovákiát átszelő, Oroszországot és Ausztriát összekötő széles nyomtávú vasútvonal megépítésével, hanem ennek a tervnek a Magyarországot érintő előzményeivel foglalkozik. 

A sztori 1948-ban kezdődik. Magyarország ebben az évben készíti el az első kalkulációt: mibe kerülne egy Záhonytól a Csepeli kikötőig húzódó széles nyomtávolságú vasútvonal megépítése.

A beruházás becsült összege 460 millió forint (mai áron több mint 40 milliárd forint). A számítás ripsz-ropsz   irattárba került, és egészen 1964-ig senki sem foglalkozott vele.

1956. október 18.  és 1957. február 21-e között nem jelent meg a Ludas Matyi. Úgy képzelem, hogy a forradalom leverése utáni első címlapon a szerkesztőség hosszasan dilemmázhatott. Muszáj volt reflektálni az eseményekre, de hogyan?

A lap ugyanis nem tehetett úgy, mintha semmi sem történt volna az elmúlt hónapokban. Az ellentmondás  többszörös lehetett.  Feszült egy ellentét a vicclap műfaja és az események véressége között.  A másik gond talán még ennél is meredekebb volt. A vicclap fojtogatóan manipulatív, a humort a diktatúra propagandaeszközének silányító múltjával szembe kellett valahogy nézni. Kérdés csak az volt, hogyan?

Mit is sugall ez a címlap? Számomra azt, hogy az élclap nem vállalta a felelősséget a Rákosi-rendszer működtetésében játszott hazug, és uszító propagandájáért. A szerkesztőség nem felnőttként, szégyenkezve és őszintén néz szembe a lap múltjával, hanem gyermekded kifogással próbálta megúszni a számonkérést. Hiszen egy gyereknek a felnőtteknek megbocsátanak! Az erkölcsi ítélet megsemmisítésétől távolítja el magát az újság azzal, hogy a szigorú bíráló a távoli múltból érkezett. Ráadásul a tanító azt állítja, Ludas Matyi 1949-1956 között "néhányszor" felelt rosszul. 

Ez bizony elégtelen. Sőt, bukás a javából.

Diktatúrákban nehéz a karikaturisták élete. Sértődékeny, bosszúálló és megtorló államban a hatalmon lévők kárára ugyanis nem lehet viccelődni. A Ludas Matyi 1956-os lapszámaiban már fel-feltünedeznek (nem túl sűrűn) a Rákosi-rendszer morális repedéseit  tükröző rajzok. Most ezekből mutatok be néhányat.

A karikatúrák többsége a személyi kultuszt kisemberi közegbe helyezni, mintha az önkényeskedő hatalomgyakorlás jelensége valamiféle hivatali, munkahelyi elöljárók "ügye" lenne.

A Ludas Matyi 1956-ban eddig mert elmenni a rendszer bírálatában.

Az ötvenes években a  Ludas Matyi szerkesztősége tudatosan törekedett arra, hogy  vidéki városokat és fontosabb termelőüzemeket humoros riportokban bemutasson. Ez a feladat nem lehetett egyszerű, mert a humor nem ilyesformán helyspecifikus. 

1956-ban Sopronra került a sor. Magától értetődően a riporter a városi tanácsra is beköszönt. Itt megtudta, hogy a soproniak két dologra -  a textiliparra és a városi zenekarra - a legbüszkébbek. Sopron három dologra vágyik: "ruhafélékben, színben, modellben nagyobb választékot kapjon és az anyagok színe-javát ne Győr tartsa vissza magának",  ezen felül családi vendéglőt és egy önálló színházat szeretnének.

Ezen vágyak  függvényében  némileg furcsák az alábbi, az omladozó és lelakott óvárosról, és a hiányos közlekedésről szóló karikatúrák. 

Lássuk, milyen volt az élet 1956-ban Sopronban a Ludas Matyi szerint. 

Diktatúrákban a vicclapok nem viccesek. Így volt ez a Ludas Matyival is, amelynek 1950-es évekbeli tevékenységét a rendszerhű nyalizás és az élethazugságok itatják át. Nem humoros az alábbi "Pillanatképek Debrecen kultúréletéből" című képes riport sem. A rajzokból kiderül, hogy a debreceni kultúrmunkások nehéz és hiányos munkafeltételek között dolgoznak, a város lakossága pedig az amerikai tánczene és a pesti polgári kabaré iránt érdeklődik. Ez utóbbinak kritikának az a kimondatlan üzenete: értéktelen (azaz a szocializmustól idegen) szemetet fogyaszt Debrecen lakossága.