Velence első elektromos díszkivilágítását a Ganz Villamossági Rt. 1912-ben szerelte fel. A projekt részleteiről alig néhány információt találtam, az bizonyos, hogy a transzformátorokat a vállalat budapesti gyárából szállították. Az izzók, vezetékek és egyéb alkatrészek (pl. kapcsolók) származási helye és gyártója ismeretlen.
A velencei Campanile újjáépítése, 1911
Néhány hónapja megvásároltam egy kisebb fényképgyűjteményt, amelyben lapult egy Ganz generátorokról készített fotó, hátlapján egy ráfirkantott Almissa felirattal. Meglepően könnyen sikerült kideríteni: Dalmácia legnagyobb hidroelektromos telepét ábrázolja a fénykép. És persze arra is rájöttem, jártam már az erőmű környékén. Bosszant, hogy nem néztem meg, mert nem tudtam róla. Bárhol járok, az ipari műemlékeket nem szoktam kihagyni. Erre tessék, itt van egy fontos, ráadásul magyar alkotás!
De nézzük a részleteket.
Két Ganz vállalat, a Ganz-Danubius és a Villamossági Rt. 1913-ban adta át a mai Omis (egykoron Almissa) környékén a Cetina folyóra telepített erőművét. Az erőművet Bláty Ottó Titusz tervezte négy, egyenként 20 ezer lóerős turbinával. A vízmű építését a karsztvidék viszonyai nehezítették meg. A közlekedési nehézségek miatt egyes gépeket szétszedve szállították a helyszínre, és helyben szerelték össze.
A Ganz dalmáciai vízerőműjének 75 méter hosszú gépházában
Egyszer volt, hol nem volt, 1888. december 30-a volt. A balatonszentgyörgyi állomásra rendben befutott a vonat Nagykanizsáról. Miután a szerelvény továbbment, és az állomás is elcsendesedett, két, a vonatról imént leszálló házaló kereskedő szép sorban végig járta a szolgálatban lévő altiszteket. Kurrens árucikket, zsebórákat kínáltak a vasutasoknak.
A két kereskedő jól ismerte a potenciális vevőkört. Tudták, hogy a forgalomban dolgozó vasutasoknak szükségük van zsebórára, mert ezek használatát a vasúttársaságok előírták. Azt is tudták, hogy a munkavégzéshez szükséges zsebórákat viszont a vasutasoknak kellett megvásárolniuk, nem pedig a munkaadónak. A két kereskedő tehát leszállt a vonatról, és a bolti ár harmadáért, alig négy forintért ezüst remontoir zsebórákat kínáltak.
Az üzlet mindenkit érdekelt, de az alacsony ár gyanút keltett. Az állomás területén bizniszelő kereskedőkre felfigyelt a balatonszentgyörgyi állomásfőnök is. Azzal az ürüggyel, hogy ilyen olcsón ő is akar vásárolni egy ezüst órát, behivatta az irodájába a kereskedőket. Hogy mi hangozott el pontosan a forgalmi irodában, azt nem tudom. Azt azonban igen, hogy a kereskedők az olcsó árat egy váratlan pénzzavarral próbálták megindokolni. Mindez nem volt meggyőző, az állomásfőnök pedig olyat tett, amit ma senki sem tenne. A vasúti szolgákkal megkötöztette a kereskedőket és táviratozott a nagykanizsai rendőrségnek.
A közelmúltban hozzájutottam egy alig öt fotóból álló, 1911-ben összeállított fényképalbumhoz. Azt vélelmezem, hogy az albumot Fekete Ella állította össze egy számára igen nagy jelentőségű napról. Ez nem egy átlagos vasárnapi kirándulás volt Dobogőkőre, hanem élete kitüntetett pillanata, melynek emlékét örökre meg akarta őrizni a szívében.
Az első világháború előtt egy fényképezőgép birtoklása, és az amatőr fotózás egyáltalán nem volt szokványos dolog. Itt sem ezzel állunk szemben. A szereplők egyike, a későbbi szekszárdi fényképész Nőger Frigyes. Ő volt az, aki magával hozta a gépét, és beállította a kompozíciókat.
Ami a kirándulást illeti, 1911-ben Budapestről Dobogőkőre kétféle módon lehetett eljutni. A drágább és lassúbb megoldás az volt, ha a kiránduló leszállt Pomázon a hévről. Ha sikerült egy fuvarost találni, bérelhetett egy lovaskocsit Pilisszentkeresztig. Onnét pedig kezdődött a gyalogtúra. A másik racionálisabb, olcsóbb - ráadásul kényelmesebb - opciót Dömös jelentette. A Dobogókőre vágyódó pestiek reggel felszálltak egy Dömös felé tartó gőzösre, a túra végeztével pedig szintén hajóval jöttek vissza.
A sztori szereplői a következő személyek.
A szerelmespár, nagy valószínűséggel Fekete Ella és Keresztény Béla. Figyeljétek meg, milyen diszkréten fogják egymás kezét. Mindketten kifejezetten jól öltözöttek, különösen a férfi viselete nem való egy kiránduláshoz. A nő kezében lévő virágcsokrok vásárolt darabok, nem pedig egy erdei mezőn ötletszerűen összegyűjtött csokrok. A férfi érzelmeinek hevességét, az udvarlás intenzitását mutatja, kényelmetlenül sok virág van a nő kezében. Kényelmetlenül sok a kiránduláshoz képest.
Egyszer volt hol nem volt, 1911 volt. Ebben az évben a Magyar Posta tizenegy személyszállító postabuszt vásárolt. A tizenegy busz közül egy - vagy, talán kettő - Igló és a tőle 26 km-re fekvő Merény között hozta-vitte a postát és szállította az utasokat. A postabusz közbenső egyik állomása Feketehegy-fürdő volt, itt készült az alábbi pazar fotó.
A postabusz az üdülőhely szanatóriuma előtt. A felvétel valószínűleg a legelső postabusz megérkezése alkalmából készült. A buszt zenével köszöntötték.
A Keleti pályaudvar történetének első harminc évében az utazók egyszerűen megkérdezték a kapustól: melyik vágányra érkezik, vagy honnét indul az őket érdeklő szerelvény. A Keleti utasforgalmának emelkedésével ez a szóbeliség egyre tarthatatlanná vált. Milyen ütemben nehezedett az utastájékoztatással megbízott kapusok munkája? Vessetek egy pillantást a grafikonra, szerintem mindent elárul.
A Keleti pályaudvaron vonatra szálló utasok száma 1892-1910 között
A Keleti pályaudvar első elektromos utastájékoztató rendszerét 1911-ben szerelték fel. A berendezéseket a Siemens-Halske cég szállította.
Egy évvel ezelőtt készítettem egy animációt a mozgósítást követő bevonuló vonatok mozgásáról. Most elkészült a következő darab. Az animációt az alábbi helyen megtalálhatjátok.
1914. szeptember 29-én éjjel egy betegszállító katonavonat futott be a miskolci Tiszai pályaudvarra. A vonat leállt, de nem történt semmi. Az illetékesek aludtak, hiszen éjszaka volt. Így esett, hogy a betegfogadó kórházi személyzet csak reggel szembesült a valósággal: "szomorúan kellett konstatálnunk, hogy tizenkét hulla fekszik a vonaton, 80 kolerás beteg vár elhelyezést s ezenfelül kétszáz beteg vérhasas, kolera-gyanús egyén bolyong a sínek között".
Piliscsaba tábor vasútállomásról írni? Ugyan minek? Kit érdekelhet ez? A közelmúltban vettem azonban egy képeslapot, amelyből egy olyan sztori fejlik fel, melyre már érdemes rászánni néhány pillanatot.
Nézzétek meg az alábbi képeslap mindkét oldalát.
Az alábbi százéves karikatúra azt a pillanatot örökíti meg, amikor a parasztság hétköznapjaiba betüremkedik egy új kifejezés, de annak valódi jelentésével még nincsenek tisztában. A nyelvi humornak ez a formája hosszú múltra tekint vissza a hazai élclapok történetében.
De miért is lett a kötvény beszédtéma a falusiak körében? Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborús kiadásainak jelentős részét, szakirodalmi adatok szerint több mint 50%-át hadikölcsön kötvényekből finanszírozta. A karikatúra születése idején zajlott a harmadik hadikölcsön jegyzése.
