Nem tudom, hogy vagytok vele, éreztetek-e már város iránt irracionális, érthetetlen és rejtélyes vonzalmat, de én így vagyok Debrecennel. Pedig nem éltem soha Debrecenben, és nincsenek ott barátaim. A vonzalmamnak nincs magyarázata, de van valósága. Na de, mi is következik mindebből? Amikor azt olvastam egy 1846-os újságban, hogy Debrecen erkölcseiben egyszerű, ép és egészséges, azon nyomban kedvem (és időm) támadt belemerülni a város viselt dolgaiba. A jó hír az, hogy Debrecennek kifejezetten jó volt a sajtója a korszakban. Pozitív a kontextus, és áthatja a reménykedés a közeli szebb jövőben: a debreceni bíró pár év múlva Pesten fog ebédelni és otthon vacsorázni.
Lássunk néhány részletet.
Már van utcavilágítás a városban, három artézi kút is működik, sőt a Szent Anna utcában egy ültetett sétány is emeli a városképet. A polgárok két kaszinóba szerveződtek, melyeket közkeletűen csak nadrágos kaszinónak, vagy gatyás kaszinónak hívnak. Nadrágos kaszinó volt az úribb, gazdagabb, előkelőbb. Eredetileg az olvasás népszerűsítésére és a "jobb ízlésű társalgás" terjesztésére alapították, amely célok számomra azt mutatják, lehetett ebben még némi deficit. A nagy sikert a nadrágos kaszinó mégsem ezekben a célokban érte el, hanem abban, hogy az egyesületi tagdíjakból befolyt jövedelmet befektették a városi infrastruktúrába. A nagyerdei gőzfürdő pedig "a lakosság nagy kényelmére és mulatságára szolgál".
1844-ben szokatlan körülmények között fejezték ki a civisváros polgárai politikai érzelmeiket. Megjelent egy mutatványos a városban, aki optikai mutatványokkal szórakoztatta a fizetővendégeket. Az optikai mutatvány abból állt, hogy egy ún. varázslámpával képeket világított egy vászonra. A vetített képes bemutatón a korszak politikusainak portéi is sorra kerültek, de a mázolmányokra a közönség gúnykacajjal reagált.
Amikor Kossuth arcképét - legalábbis annak kellett lennie, mert egy Pesti Hírlap volt a kezében - vetítette, azonnal mély csend borult a közönségre, "melyet azonban nemsokára orkánszerű éljen kiáltások váltanának fel, s tartanak mindaddig" amíg a kép el nem tűnt.
Két év múlva ismét járt egy mutatványos a városban - a produkció részletei ismeretlenek - viszont a szokatlan, bárka formájú lovaskocsiját az összetódult nép gőzszekérnek vélte.
És ez az a pont, amikor érdemes meglátni ebben a debreceni sztoriban a lényeget, amely messze túlmutat a város iránti érzelmeimen, vagy a blog szórakoztató mivoltán. Mindez a reformkori Magyarország polgárainak a látvány és a képek iránti kiéhezettségéről szól: az egyik mutatványos politikusok arcképét mutatja, hogy a híreket legyen mihez kapcsolni. A másik mutatványos szokatlan járművét pedig a vasútról és a gőzhajtásról csak olvasó, de képek hiányában azt nem ismerő civisek értelmezik félre. Íme, ilyen tehát a vizuális információk ereje.
Itt a vége, fuss el véle.
