Timelord

A szocialista Magyarországon normális ember jószántából nem olvasott közlekedéspolitikai koncepciókat. Ember volt a talpán, aki az ingerszegény szövegek formális panelmondatai közé elbújtatott lényeget kihámozta. Ez a dokumentum, amelyet szeretnék bemutatni nektek, nem ilyen. Olyan vasutasok írták, akik értettek ahhoz, amit csinálnak. A szöveg 1958-ban készült és arról szól, hogyan kellene a vasút működését korszerűsíteni Budapesten. A koncepció alkotói nem aprózták el, ötven évre (!) előre gondolkodtak.

Milyen volt a taxizás hetven évvel ezelőtt? Az alábbi, 1946-os karikatúrák a taxizást az erőszak és a hiány dimenziója közé helyezik. A kriminalitásig fokozott erőszakosságban az utasok és a taxisok egyaránt részt vesznek, az utasok és taxisok viselkedése között nemigen van különbség. A hiány hasonlóképpen sokoldalú. Nemcsak az alkatrészek hiányoznak, hanem a taxikhoz való hozzáférés is korlátozott.

Úgy gondolom, hogy a bemutatott rajzok mondandóját tovább erősíti közreadásuk silány minősége. A nyomdafestékkel takarékoskodó, rossz minőségben kinyomtatott újságrajzok egy lecsúszó ország imázsát sugallják. Ezt a rejtett érzetet tovább erősíti az utasok viselete. Jómódú emberek, méltatlan körülmények.

Ami pedig a taxisbajokat illeti, nos mindezeknek a pártállam fog hamarosan véget vetni. A magántaxisokat 1950-ben arra kötelezik, hogy adják el személyautójukat az államnak. Több mint hétszáz magántaxistól veszik el ilyen formán a járművét. A kényszer-értékesített személyautókért az állam átlagosan 2500 forintot fizet a magántaxisoknak. 

A második világháború utáni években pesti villamosokkal utazni nem volt sem kényelmes, sem gyors, sem pedig biztonságos. A közlekedést a túlzsúfolt villamoskocsik, a lépcsőn lógó utasok, és a tujázó fiatalok jellemezték. A budapesti ostromban megsérült 1860 villamoskocsiból 1945 augusztusára 1114 darabot forgalomba állítottak. A provizórikus javítások miatt a működőképes villamoskocsik száma már 1946-ban csökkenni kezdett: 820-930 villamoskocsival kellett az utazóközönséget kiszolgálni.

A túlzsúfolt járatok egyik következménye: 1945-46-ban irgalmatlanul sok volt a baleset. 1946 első három hónapjában például 502 testi sérüléssel járó baleset történt, ebből ötvenen meghaltak, 254-en pedig súlyosan megsebesültek. Ugyanezen idő alatt 498 esetben ütközött egy villamos egy másik járművel, 131 esetben pedig kisiklott a villamoskocsi. 

A villamoskalauzoknak alapvetően két feladata volt. Elvileg minden megállóban le kellett szállniuk a kocsikról, majd az utasok felszállása után síppal indítani a szerelvényt. Elvileg a megállók közötti időben a végig kellett járniuk a kocsit és jegyet adni a bérlettel nem rendelkező utasoknak. Gondolhatjátok, hogy a zsúfolt kocsikban a kalauzok egyik feladatuknak sem tudtak eleget tenni. Nem mertek leszállni a villamosról, mert semmi nem garantálta, hogy vissza is tudnak lépni. Ami pedig a jegyváltást illeti, hasonló volt a helyzet. Nem volt mit tenni, a kalauzok lecövekeltek az egyik ablak mellé, kihajoltak az ablakon és úgy indították a szerelvényt.

Ez a kérdést nem is olyan egyszerű megválaszolni. A múzeum működésének 1898-1955 közötti szakaszában  senki nem fotózta le a kupolacsarnokot belülről, és más ábrázolások sem maradtak fenn. A kupolacsarnokot 1955-ben 900 ezer forintért lebontották. Az alábbi bemutatott képek a bontás előtti állapotot mutatják.

Mindehhez nem kell más, mint egy hordozható és nappali fényben is használható röntgenkészülék. Mutatom, hogy milyen.

A röntgenkészüléket a magyarországi orvostechnikai eszközöket gyártó Siemens-Reiniger cég készítette. A szerkezet áramforrását egy benzinmotor biztosította. A képen látható becsomagolt eszközt két teherhordó  állattal már lehetett szállítani. Mindennek azért volt jelentősége, mert a hordozható röntgengépet a vállalat a honvédségnek szánta. A cég szerint a gép együtt mozoghat a menetelő csapattestekkel, és ez lehetővé teszi a sebesültek azonnali vizsgálatát. A szerkezetet már alig harminc perc alatt üzembe lehet helyezni.  Menekülés esetén 15 percet vesz igénybe a gép becsomagolása. A vállalat úgy számolt, hogy a tábori röntgenfelszerelés a benzinmotoros áramforrással együtt 8-10 ezer pengőből előállítható.

A gép használhatóságát a cég az alábbi három ábrával illusztrálta. Feltűnő, hogy a képeken szereplő személyek sem nem katonák, sem nem sérült betegek. Olyan egészséges embereket ábrázoltak, akiknek a hordozható tábori röntgenfelszerelésre semmi, de semmi szükségük nincs.

Egy évvel ezelőtt készítettem egy animációt a mozgósítást követő bevonuló vonatok mozgásáról. Most elkészült a következő darab. Az animációt az alábbi helyen megtalálhatjátok.

 https://tti.btk.mta.hu/9-egyeb-hirek/2025-frisnyak-zsuzsa-ujabb-animacioja-a-nagy-haborurol-a-haboru-logisztikai-hatorszaga-a-vasuti-szallitas-1914-1915.html

Pont kétszáz éve, 1815-ben írta le Edvi Illés Pál, milyenek a történészek, milyen a történész élete. Edvi úgy látta, a történészek nem mosolyognak. A néma papírok közt turkáló tudós szívét sem a kikelet, sem az esti harangszó, sem a májusi bárány, sem pedig a "danoló gulyás" nem melegíti fel. A történészt még egy "nyájas lyánsor" sem téríti el munkájától, élete a félhalál.

Idén nyáron a legnagyobb hőségben - mikor remegett a levegő a délibábos országutak felett, mikor az emberek eltűntek az utcákról, az állatok az árnyékban pihegtek, és még a bogarak sem zúgtak - szóval akkor, mikor minden élő  takarékoskodott az energiájával, akkor jártam én Nagykondoroson. Azóta száll vissza-vissza az eszem a kondorosi csárdára.

A kondorosi csárda története első pillantásra a betyárvilágról, a betyárok titkos búvóhelyeiről, a magyaros vendéglátásról, és a mulatozásról szól. Hiszen közismert: a kondorosi csárda ki van festve, és oda jár a cimbalmos minden este.

A csárda históriájának van azonban egy olyan aspektusa, melyet a romantikus képzetek sem tudnak feledni, és amelyik még az embert próbáló hőségben is szembeötlik. Ez pedig a csárda helye.

Az alábbi festményt 2002-ben fedeztem fel a Louvre-ban, bevallom, korábban nem ismertem a képet. Jól emlékszem, hogy akkoriban erről a Vernet festményről szinte alig volt infó az interneten. Na, de jöjjön a lényeg. Miért is olyan remek ez a kép közlekedéstörténeti szempontból?

Egy 1774-es luxusberuházás: útépítés

A vasút előtti időkben Magyarországra utazni legegyszerűbben a Dunán lehetett. Nem véletlen, hogy a legtöbb reformkori útleírás, sőt az útikönyvek is egy dunai gőzhajózás köré csoportosították mondandójukat. 1842-ben a szokatlan utazási helyszíneket kedvelő világjáróknak egy olyan illusztrált, leporelló formátumú térkép készült a Dunáról, melynek segítségével az utazók a gőzhajó fedélzetén követni tudták a tájat. A képekkel illusztrált térképet egyúttal szűkszavú - a lényegre koncentráló - bédekkerként is lehetett használni. Rögtön meg fogjátok érteni, miképpen. Nézzünk egy konkrét példát.

Milyen nevezetességeket kínált a külföldieknek Pest-Buda? Erről készült az alábbi panorámarajz.  

Most pedig jöjjenek a részletek.