A második világháború utáni években pesti villamosokkal utazni nem volt sem kényelmes, sem gyors, sem pedig biztonságos. A közlekedést a túlzsúfolt villamoskocsik, a lépcsőn lógó utasok, és a tujázó fiatalok jellemezték. A budapesti ostromban megsérült 1860 villamoskocsiból 1945 augusztusára 1114 darabot forgalomba állítottak. A provizórikus javítások miatt a működőképes villamoskocsik száma már 1946-ban csökkenni kezdett: 820-930 villamoskocsival kellett az utazóközönséget kiszolgálni.
A túlzsúfolt járatok egyik következménye: 1945-46-ban irgalmatlanul sok volt a baleset. 1946 első három hónapjában például 502 testi sérüléssel járó baleset történt, ebből ötvenen meghaltak, 254-en pedig súlyosan megsebesültek. Ugyanezen idő alatt 498 esetben ütközött egy villamos egy másik járművel, 131 esetben pedig kisiklott a villamoskocsi.
A villamoskalauzoknak alapvetően két feladata volt. Elvileg minden megállóban le kellett szállniuk a kocsikról, majd az utasok felszállása után síppal indítani a szerelvényt. Elvileg a megállók közötti időben a végig kellett járniuk a kocsit és jegyet adni a bérlettel nem rendelkező utasoknak. Gondolhatjátok, hogy a zsúfolt kocsikban a kalauzok egyik feladatuknak sem tudtak eleget tenni. Nem mertek leszállni a villamosról, mert semmi nem garantálta, hogy vissza is tudnak lépni. Ami pedig a jegyváltást illeti, hasonló volt a helyzet. Nem volt mit tenni, a kalauzok lecövekeltek az egyik ablak mellé, kihajoltak az ablakon és úgy indították a szerelvényt.
Talán mondanom sem kell, hogy a villamosokon az utazási légkör igen-igen ingerült volt. Érdekes módon az emberek tűrőképességét nem az utazási körülmények - a ritka és túlzsúfolt járatok, a meglepetésszerű üzemleállások, és a balesetek - kezdték ki, hanem a kalauzok viselkedése. A fővárosiaknak az volt a meggyőződése: a kalauzok azért gorombáskodnak az utasokkal, mert már nem viselik az egyedi azonosító sapkaszámot. Az történt ugyanis, hogy 1945-ben a BESZKÁRT eltörölte a sapkaszámok kötelező viselését. Az utasok tehát nem tudták, kit kell bepanaszolniuk. Ravasz trükkel a sapkaszámok eltörlését a BESZKÁRT az egyik új szakszervezet által kiharcolt vívmányként állította be, mindeközben az intézkedés valódi célja az utaspanaszok általános megnehezítése volt.
Az utasok és kalauzok közötti konfliktusok szinte azonos mintára épültek fel.
Az első felvonásban a stresszes munkakörülményektől ingerült kalauz káromkodik, az utas pedig kikéri magának ezt a viselkedést. Szélsőséges esetekben a kalauz kezet is emelt a renitensnek tartott utasra. Például egy a lépcsőn utazónak leveri a fejéről a kalapot, az utas pedig kénytelen a kalap után leugrani a mozgó villamosról. Egy esetben az is előfordult, hogy a gorombáskodó kalauz miatt az utasok összefogtak és nem engedték, hogy a villamos elinduljon a megállóból.
A második felvonás arról szólt, hogy ki kicsoda, a kalauz pedig azonnal igazolja magát. Ilyenkor az utasok magas társadalmi kapcsolataikra is hivatkoztak és elégtételt követelnek. Nem meglepő módon a kalauzok nem igazolják magukat.
A konfliktus harmadik, záró felvonásában a hangnem egyre durvábbá válik és az eredeti vitától teljesen független politikai szidalmazásokból áll. Ment a nyilasbérencezés és fasisztázás ezerrel.
Mit tett a BESZKÁRT? Egy jól működő világban természetesen kivizsgálta volna az utaspanaszokat és így vagy úgy, de elrendezte volna a sérelmeket. Az 1945 utáni években persze erre nem volt energia. Létezett egy típusszöveg, amellyel lerázták az írásos panaszt benyújtó utasokat. Ez a szöveg arról szólt, hogy a hibás kalauzt megbüntették, megdorgálták és kioktatták az udvarias viselkedésre. Hogy valójában mit is jelentett mindez? Az ég világon semmit. A BESZKÁRT örült, ha az alkalmazottak megjelentek a munkahelyükön, hiszen a forint bevezetése (1946. augusztus 1.) előtti hónapokban a dolgozók gyakorlatilag a vállalat által biztosított meleg ebédért dolgoztak.
Itt a vége, fuss el véle.
