Timelord

Szegedi Zsuzsika gyulai úrilány szerelmes képeslapjait jó húsz éve találtam egy pesti antikváriumban. A négy szerelmes üzenet írója Szekeres András hadi tengerész volt.

Rendhagyó nőnapi tisztelgésként következzék egy 1871-ben készült karikatúrasorozat. A bemutatott rajzok összefoglalják, miért nem kell megadni a nőknek az egyenjogúságot. Az egyenjogúság a nőket és férfiakat méltatlan és nevetséges helyzetekbe taszítja. Sajnálatos módon arról nem készült rajz, hogy az egyenjogúság hiánya mit eredményez. Talán nem véletlenül.

Egyenjogúság esetén a nők fognak dirigálni a férfiaknak.

Száz évvel ezelőtt, 1913-ban rendezték meg Budapesten a feministák nemzetközi kongresszusát. A részletes program az mtdaportal.extra.hu/NET/1913/1913_05.pdf  alatt  elolvasható. Most következzenek a kongresszusról készített fényképek.

1865-ben járunk. Pest-Budán 270 ezren élnek. A magyar főváros gyalogosváros. Gyakorlatilag még nincs tömegközlekedés, a kósza omnibuszjáratok nem osztanak, és nem szoroznak semmit. Az emberek a napi munkába járásra, bevásárlásra, ügyintézésre a lábukat használják. A pesti utcák jelentős részének nincs szilárd útburkolata, egyedül a járdák kiépítettek. A közterületi rend képlékeny, az utcai viselkedés szabályai hiányosak és kiforratlanok. Pest-Buda provinciális város. A most bemutatott, „A pesti séták nyomorúsága” című képsorozat a gyalogosok keserveit foglalja össze.

 A gyalogosoknak ügyelniük kell, hogy az emeletes házak ablakaiból kidobott szemét el ne találja őket.

Az első világháború előtt még nem létezett tömegturizmus. A világlátás passzióját egy szűk társadalmi réteg engedhette meg magának. Az összefüggő európai vasúthálózat és a menetrend szerinti hajójáratok azonban megteremtették az alapját az idegenforgalomnak. Ez az a kor, amelyben Velence varázslatos úti cél, és egy életre szóló kaland ígéretét hordozta: „akinek beteg szíve van, az meggyógyul Velencében, aki egészségesen megy oda, az szívdobogást kap, valahányszor visszagondol reája”.

A most bemutatott velencei képek 1890–1900 között készültek és a Library of Congress gyűjteményéből származnak. Egyértelműen látszik, a lagúnák városa még nem a turistákból él, de a hétköznapi élet pillanataiban és helyszínein már fel-feltünedeznek a gazdag turisták. „Velence arisztokratikus csöndje” megbűvöli az idegeneket.

Az első három képen lézengő turistákat látunk.

A józsefvárosi Práter utca a lassan fejlődő, külvárosias, eseménytelennek tűnő budapesti utcák közé tartozott a 19. században. A jellegtelenségből egyetlen mozzanat emeli ki számomra, 1875-ben egy remek rajz készült az utcáról. A rajz  a városiasodásnak azt a pillanatát ragadja meg, amikor egy falusias környezetben megjelennek az urbanizálódás nyomai.

 Az ábrázoláson deszkapalánkokkal övezett falusias utcát látunk, melynek távolabbi elején már emeletes bérházak is felsejlenek.

Az alábbi történet látszólag egy gyilkosság fordulatos kinyomozásának sztorija. Számomra a történet inkább arról szól, hogyan robban be a hétköznapokba egy viszonylag új technikai eszköz (drótnélküli távíró, vagy szikratávíró), hogyan formálta át a technika az élet hagyományos kereteit. A száz évvel ezelőtti Crippen gyilkosság szédületes tempóban lett világszenzáció. Ez volt az első eset, amikor a hírközlés sebessége egy gyilkos elfogását  folytatásos krimivé változtatta.  

A nős Hawley Harvey Crippen amerikai orvos 1900-ban, 38 éves korában elhagyta szülőhazáját és Londonban telepedett le.

Plágiumügyileg két-két 19. századi képet ajánlok figyelmetekbe. Hogyan csinálta ezt a sajtó anno?

1895. január 20. A hazaárulás vádjával lecsukott, katonatiszti rangjától megfosztott Dreyfuss cellájában kenyeret és vizet kap az őrétől. Dreyfuss nincs különösképp elkeseredve, nem egy megtört ember, testbeszéde az sugalmazza – még most is valami rosszban sántikál.

1895. április 21. Ausztriában vagyunk. Egy k. u. k. katonatisztet, Gustav Eichingert gyilkossággal vádolnak meg és bezárják.

Egyértelmű, hogy plágiummal állunk itt szemben, ráadásul még hamisítás is van a dologban.

Pénzügyi válságok képi megjelenítése hálás témája volt a 19. századi karikaturistáknak. Joggal gondolhatnánk, hogy az állami pénzügyek szövevényes témáját meglehetősen nehéz humoros képpé átformálni. Mindez mégsem volt így. Erőteljes képi hasonlatokkal bonyolult kérdéseket is meg lehet jeleníteni.

 A képen a magyar pénzügyminisztert (Szapáry Gyula), mint egy házaló vándorárust látjuk. A házaló kopott és foltozott batyujából a magyar államkötvények lógnak ki. A tilinkózó pénzügyminiszter áruja iránt azonban senki sem érdeklődik: a gazdák nem hagyják abba a pipázást, nem kelnek fel a lócáról. Részvét nélkül és távolságtartóan figyelik a pénzügyminiszter küzdelmét az acsarkodó kutyákkal. A kutyák a rajzon az újabb kölcsönnel ellenséges sajtót jelképezik.

Itt a vége, fuss el véle.

A takarékos életvitel egyike a polgári erényeknek. De hogyan takarékoskodjon egy közjogi méltóság?  Következzen néhány példa Horthy Miklós kormányzó múltjából.

A sztori ott kezdődik, ahol a közjogi méltóságok magánkiadásai és az állami feladatokkal járó kiadásai szétválnak. A kormányzó esetében a szabály a következő volt: az államfő magánbirtokán keletkezett kiadásait saját zsebéből fizeti, az állami birtokok használatával összefüggő kiadások költségeit pedig az állam fedezi.