Az első világháború előtt még nem létezett tömegturizmus. A világlátás passzióját egy szűk társadalmi réteg engedhette meg magának. Az összefüggő európai vasúthálózat és a menetrend szerinti hajójáratok azonban megteremtették az alapját az idegenforgalomnak. Ez az a kor, amelyben Velence varázslatos úti cél, és egy életre szóló kaland ígéretét hordozta: „akinek beteg szíve van, az meggyógyul Velencében, aki egészségesen megy oda, az szívdobogást kap, valahányszor visszagondol reája”.
A most bemutatott velencei képek 1890–1900 között készültek és a Library of Congress gyűjteményéből származnak. Egyértelműen látszik, a lagúnák városa még nem a turistákból él, de a hétköznapi élet pillanataiban és helyszínein már fel-feltünedeznek a gazdag turisták. „Velence arisztokratikus csöndje” megbűvöli az idegeneket.
Az első három képen lézengő turistákat látunk.
A következő képeken a Canal Grande nyüzsgő forgalmában ráérősen sétáló, vagy napernyő alatt gondolázó idegeneket könnyű kiszúrni.
Ilyen volt a városlakók hétköznapi élete:
Egy pékség mellett az utcán dolgozó asszonyok. Azt vélelmezem gobelint készítenek, de nyitott vagyok bármely magyarázatra.
Zöldségüzlet áruválasztéka. A tulajdonos és a vevői.
Bevásároló utca helyben lakóknak.
Hajóépítő műhely egy romantikázó turistanővel.