A most bemutatott rajzok a kiegyezés előtti felpezsdülő, lázas helyezkedéssel teli légkörben készültek. A rajzoló a politikusoknak ad tanácsot: ne ketrecbe zárt vadállatként bánj a sajtóval. Menj be a ketrecbe, és szelídítsd békítsd meg a vadállatokat jó falatokkal. És mit tégy a pártsajtóval? Nos, a póráz és a szájkosár felesleges. Engedd szabadon a kutyákat, úgy is követni fognak.
Egyszer volt, hol nem volt, 1968 volt. A balatoni idegenforgalom már évek óta dinamikusan nő, jól látszik, hogy az elkövetkező években még több belföldi nyaralóra és külföldi, konvertibilis devizát költő turistára lehet számítani. A tóparti települések infrastruktúrája persze nem követi a fellendülést, a nyári hónapok egyre zsúfoltabbak.
De mi köze mindennek a balatoni révátkeléshez, és az alagútépítéshez?
1968 egy szép nyári napján, a szántódi kompnál egy magas rangú állami tisztviselő egy órás várakozás után tudott átkelni a túlpartra. Ebből az élményéből született a javaslat: fektessünk alagutat a Balaton fenekére.
A szántódi kompkikötő
Az alagútépítés ötletgazdája a belkereskedelmi miniszter első helyettese, Sebes Sándor volt. Sebes nem sokat kukoricázott, barátilag megkérte az UVATERV főosztályvezetőjét, Rózsa Lászlót készítsen előzetes terveket és számításokat az alagútról. Rózsa László egy 7,5 méter szélességű, 4,8 méter magasságú, előregyártott elemekből készített alagutat képzelt el, melyet a tó medrébe fektetnének le. A költségeket 261 millió forintra becsülte.
Miután az előzetes számítások elkészültek, a belkereskedelmi tárca az egész paksamétát leejtette a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium küszöbére.
A reszegei vasútállomáson lemarad egy fiatalember a vonatról. Fogja magát és a közelben lévő távírdánál sürgönyt ad fel menyasszonyának Nagyváradra: "Ne várjatok, elkéstem, Reszegén vagyok." A közbe eső állomáson a hivatalnok még csak tanulta a magyar nyelvet, de kijavította az ékezetet: "Ne várjatok, elkéstem, részegen vagyok." A második állomáson a távírdász már magyar ember volt, így kiigazította az egészet: "Ne várjatok, elkéstem, részeg vagyok." S így érkezett meg a távirat a váradi menyasszonyhoz. Szegény vőlegény! Ezt az anekdotát egy 1873-ben megjelenő naptárban olvastam.
Távírdai légvezetékek Erdélyben
A 19. századi távírdák, táviratozás jóformán megíratlan históriájának van egy feltűnő aspektusa. Őseink érdeklődését kevésbé a technológia, inkább a távírdákban női alkalmazottai keltették fel. Mit csinálnak ott? Hogyan viselkednek? Biztosan pletykálkodnak és kibeszélik a táviratozó ügyfelek titkait. Különös módon a távírda-nők kapcsolat sokkal érdekesebbnek tűnt egykoron, mint a vasút-nők kapcsolat. Pedig a vasútállomások jegypénztáraiban szintén alkalmaztak hajadonokat.
Az első képen a millenniumi kiállítás Közlekedési Csarnokát látjátok 1896-ban. Mivel az épületben a MÁV eredeti járműveit is bemutatták, ki kellett építeni a vágányzatot a járművek mozgatásához. A felvétel az épületnek ezt az oldalát (a hosszcsarnok végét) mutatja. A jobb oldalon álló kisebb épület a váltóállító torony. A kép a Fővárosi Levéltár Klösz-gyűjteményéből származik (lelőhely: fortepan).
A szentendrei hév meghosszabbításának terve valamikor az 1890-es években vette kezdetét. Az ezzel kapcsolatos ábrándozások 1904-től kaptak nagyobb nyilvánosságot. Milyen jó is lenne, ha Leányfalu, Tahi, Tótfalu, Dunabogdány, Kisoroszi és Visegrád lakosai és nyaralótulajdonosai vasúttal utazhatnának be a fővárosba!
Ennek a történetnek a főszereplői azok a rendes emberek, akik 1974-ben a mai Déli pályaudvar építésénél dolgoztak. Bartha Antal kőműves brigádjának tagjai vették észre, hogy a régi állomásépület támfalából kibontott kövek és a törmelékek között van valami ígéretes. Az egyik mészkőtömbben egy ónhenger rejtőzködött.
Hogyan kell az ember jövőbe vetett hitével, reményeivel játszadozni aktuális politikai célok érdekében? Az alábbi karikatúra szépen példázza mindezt. Rákosi Mátyás a rajzon olyan teljesítménnyel büszkélkedik, amely a valóságban nem történt meg: az erős forint bevezetésére majd csak később, augusztus elején fog sor kerülni. Az új fizetőeszközzel tehát egy olyan szituációban dicsekszik, amikor az üzletekben gyakorlatilag semmit sem lehetett vásárolni. Amikor a munkába járás egyetlen ellentételezése az üzemi ebéd volt, mert a fizetés nem ért semmit. Egy ilyen tragikus gazdasági helyzetben, a társadalmi feszültségek közepette szeleteli az aranyforintot jelképező szalámit Rákosi. A rajzoló üzenete világos: hamarosan jobb lesz minden, és ezt a baloldal politikusainak köszönhetjük.
A "Jó bérnek nem kell cégér" feliratú söröshordóval foglalatoskodó Szakasits Árpád ígérete még a forint bevezetése után sem valósult meg. A forintosított fizetésekért ugyanis jóval kevesebb terméket lehetett vásárolni, mint a háború előtti békeévekben.
Feltűnő módon a rajzon a földosztás tortája még érintetlen, miközben 1945-ben több százezren jutottak földbirtokhoz. Mindez azt sugalmazza, a Földbirtokrendező Tanácsnak még van mit osztogatnia.
Debrecen új pályaudvart kap. Itt az ideje, hogy megmutassam, milyen volt a legelső indóház.
A 19. századi sajtó a vasútvonalak megnyitásáról alig-alig közölt képeket. A helyszíni rajzok készíttetése drága mulatság volt, a lapszerkesztők pedig igyekeztek az egészet minél olcsóbban megúszni. Ezért van az, hogy országos, sőt nemzetközi jelentőségű vasúti beruházások ünnepélyes átadásáról nem készültek ábrázolások. Mindezt persze nem lehet kizárólag az újságírók mulasztásának tartani. A korszakban a hazai vasúttársaságok - szemben az angol gyakorlattal - a sajtókapcsolataikkal ritkán törődtek és megelégedtek azzal, hogy az újságíróknak szabadjegyeket osztogattak.
A 19. századi sajtó történetében példátlan módon 1857-ben a Vasárnapi Újság a debreceni állomás felavatásáról három képben is beszámolt. A rajzokat Kallós Kálmán debreceni főiskolai rajztanár készítette el. Kallós egy rajzot készített a mozdonyszentelésről, egyet az indóház város felőli oldaláról, és egyet a pályaudvar sínek felőli oldaláról. A három rajz két részletben jelent meg a lapban, az első tíz nappal a vasútmegnyitás után, a további kettő pedig 18 nap múlva került az újságolvasók elé. A metszetekhez fűzött magyarázó szövegben a lap a vasútmegnyitás nemzeti fontosságát hangsúlyozta. És valóban, ezeknek a részletgazdag ábrázolásoknak a szimbolikus ereje még ma is érezhető, mert hitelesen ábrázolják a modernizáció iránt elkötelezett őseink reményeit.
A pályaudvar város felőli oldala és a vasút iránt érdeklődő helybéliek. A viseletek mutatják, nemcsak a polgárság, hanem a parasztok figyelmét is felkelti az új innováció.
Mit tegyen a humorista, ha politikailag kényes témáról kell írnia vagy rajzolnia? Ha karrier kérdés a megfelelő hangnem? Az alábbi, 1956 szeptemberében megjelent képregény könnyed stílusában a valóságábrázolás alkotói dilemmáját nem lehet felfedezni. A rajzsorozat a Szovjetuniót a jólét országának állítja be, ahol rostélyost adnak, van banán, tiszták az utcák, és csinosak a nők.
A karikaturista apróságokat fürkésző, jóindulatú nézőpontja akár még szimpatikus is lehetne, ha a rajz nem 1956 szeptemberében jelent volna meg, és ha nem ismernénk azt a doktrínát, mely szerint a Szovjetunió bírálata egyenlő a szocialista Magyarország elárulásával. A rajzolónak tehát úgy kellett humorosat alkotnia, hogy a humor alapját - a kritikát - nem engedhette meg magának.
De milyenek voltak a szovjet társasutazások? 1956 elejéről fennmaradt egy szigorúan bizalmas doksi a legelső magyar-szovjet társasutazás valóságáról. Milyen panaszok érkeztek? Nem voltak megfelelő tolmácsok, Kijevben például moszkvaiak kísérték a csoportot, és nem ismerték a várost. Az idegenvezetők nem adtak tájékoztatást a nevezetességekről, nem segítettek a haza telefonálásban, sem pedig a táviratok feladásában. Esténként a résztvevők program híján lődörögtek a szállodákban és nem tudtak mit csinálni, vagy a hideg utcákon csatangoltak. A reggelit 9 órakor kapták meg az utasok, de a délelőtti program csak 11-kor kezdődött. A közbeeső idő alatt semmi értelmeset nem lehetett csinálni. Hasonlóképpen az ebéd 14 órakor volt, a délutáni program pedig 17-kor. A csoport egyik felét a ZISZ autógyárba, a másikat pedig a Moszkvics autókat gyártó üzembe vitték el gyárlátogatásra, de előzetesen nem mondták meg, melyik csoport hová megy - így az érdeklődők nem tudtak választani. Az úti programban két színházlátogatás szerepelt, de csak az egyikre vették meg a jegyet, a másikat a turistáknak maguknak kellett kifizetni. És így tovább.
Az alábbi háztartási jó tanácsok egy 1835-ös naptárból származnak. Az első két ötlet arról szól, hogyan ismerjük fel a hamisított bort. A harmadik és negyedik javaslat ezzel ellentétes: hogyan tegyük a romlott bort ihatóvá. Az ötletek hasznosságáról erős kétségeim vannak.
A szövegben emlegetett ónméz (másképpen ólomcukor) egy mérgező hatású vegyület, melyet az ecetből állítottak elő. A Hahnemanni likőr Samuel Hahnemann, a homeopátiás gyógyítás kitalálójának nevéhez fűződik. Ami pedig a nyers húst illeti... szó bennszakad, hang fennakad.
