A józsefvárosi Práter utca a lassan fejlődő, külvárosias, eseménytelennek tűnő budapesti utcák közé tartozott a 19. században. A jellegtelenségből egyetlen mozzanat emeli ki számomra, 1875-ben egy remek rajz készült az utcáról. A rajz a városiasodásnak azt a pillanatát ragadja meg, amikor egy falusias környezetben megjelennek az urbanizálódás nyomai.
Az ábrázoláson deszkapalánkokkal övezett falusias utcát látunk, melynek távolabbi elején már emeletes bérházak is felsejlenek.
Az útdíj – lánykori nevén útvám – bevett pénzbehajtás volt a régi világban, történetét Könyves Kálmánig tudjuk visszavezetni. Én ilyen messzire most nem mennék.
A Pest–Vác közötti út, szilárd burkolat nélkül
Magyarországon 1853-ban vezették be az általános útvámfizetési kötelezettséget az állami tulajdonban álló utakra, hidakra és révekre. A vámot, az utakat használó szekerek után kellett fizetni, illetve a lábon hajtott jószágok után. Gyalogosok ingyen használhatták az állami utakat. Az általános útvám négy hónap alatt megbukott, az állam visszavonta a rendeletet.
Korabeli történészek a kötelező útdíj bukását, mint az abszolutista állam elleni sikeres ellenállást ünnepelték. Én úgy gondolom, ez önáltatás.
Az alábbi történet látszólag egy gyilkosság fordulatos kinyomozásának sztorija. Számomra a történet inkább arról szól, hogyan robban be a hétköznapokba egy viszonylag új technikai eszköz (drótnélküli távíró, vagy szikratávíró), hogyan formálta át a technika az élet hagyományos kereteit. A száz évvel ezelőtti Crippen gyilkosság szédületes tempóban lett világszenzáció. Ez volt az első eset, amikor a hírközlés sebessége egy gyilkos elfogását folytatásos krimivé változtatta.
A nős Hawley Harvey Crippen amerikai orvos 1900-ban, 38 éves korában elhagyta szülőhazáját és Londonban telepedett le.
A 19. század tengerhajózásának egyik jellemzője a szörnyű hajóbalesetek tömegesedése. A végzetes balesetek nemcsak emberi mulasztások miatt következtek be. Még nem léteztek biztonsági előírások a hajóépítő ipar számára, nem voltak normák a hajók terhelhetőségére (sok hajó pusztán azért süllyedt el, mert túl sok árut pakoltak bele), és persze nem volt időjárás-előrejelzés, a műholdas navigációról nem is beszélve.
1895. január 29-én futott ki Bremerhaven kikötőjéből az Északnémet Lloyd büszkesége, az ELBE gőzhajó, fedélzetén 384 utassal.
„Nálunk minden dolog túlságba megy. A legjobb intézkedések a túlzott módon való kivitel miatt szempillantás alatt értéktelenek lesznek. Az egyik villamostársaság vezetősége abból indult ki, hogy a rikkancsok minden akadály és jegyváltás nélkül kapaszkodnak föl a kocsikra s utaznak ingyen, tehát hogy a kalauzok a közönséget kiszolgáló rikkancsokat meg is tűrjék, rendeletet adott ki arra, hogy egyik megállótól a másikig minden rikkancs újságeladás céljából ingyen szállhat föl a szállhat föl a kocsira és utazhatik.” 1912-ben így jellemezte a sajtó a legújabb közlekedési rendelkezést. A rendelet következményét kis fantáziával ki lehet találni: az inasgyerekek, és bárki, aki nem szégyellte, hóna alá csapott egy napilapot majd felugorva a villamosra hangosan eladásra kínálta. Így lehetett legálisan bliccelni.
Milyen volt száz évvel ezelőtt a pesti villamossal utazni? Szövevényes hálózat, barna és sárga villamoskocsik, zsúfoltság, forgalmi torlódások, napi üzemzavarok, udvariatlan utasok és mogorva kalauzok jellemezték.
Plágiumügyileg két-két 19. századi képet ajánlok figyelmetekbe. Hogyan csinálta ezt a sajtó anno?
1895. január 20. A hazaárulás vádjával lecsukott, katonatiszti rangjától megfosztott Dreyfuss cellájában kenyeret és vizet kap az őrétől. Dreyfuss nincs különösképp elkeseredve, nem egy megtört ember, testbeszéde az sugalmazza – még most is valami rosszban sántikál.
1895. április 21. Ausztriában vagyunk. Egy k. u. k. katonatisztet, Gustav Eichingert gyilkossággal vádolnak meg és bezárják.
Egyértelmű, hogy plágiummal állunk itt szemben, ráadásul még hamisítás is van a dologban.
Az Osztrák–Magyar Monarchiából nézve Oroszország egy rettentő nagy és igen veszélyes birodalom volt. Az Oroszország felől érkező potenciális fenyegetés hatására a Monarchia nemcsak fegyverkezett, hanem a hadászati célú vasúti beruházásokat is jócskán eszközölt. Mindezzel a hadvezetésnek az volt a célja, minél gyorsabban a Monarchia határaira, ill. a hadműveleti területekre tudják szállítani a csapatokat. Az volt a vesszőparipájuk, amelyik hadsereg előbb ér a harcszíntérre az fogja megnyerni a háborút. A közös hadügyminiszter – időnként Ferenc József is – évtizedeken át nyomás alatt tartotta a magyar kormányt, időről-időre sürgetve a magyar kabinetet adott vasúti beruházások kivitelezésére. Mondanom sem kell, az erről szóló osztrák levelekben az orosz vasutak teljesítőképességét és a Monarchia veszélyeztetettségét ijesztő adatokkal támasztották alá. Mindez jelen írás szempontjából csak azért érdekes, mert az alábbiakban bemutatott fényképek és az osztrák–magyar kormányzati iratokból az orosz vasutakról kialakuló benyomás élesen különbözik.
A színes fényképeket egy orosz fotós, Szergej Mihajlovics Prokudin-Gorsky készítette 1909–1915 között. A fényképész egy speciálisan felszerelt vasúti kocsival bejárta az Orosz Birodalmat és megörökítette az ország életét. Lenyűgöző alkotások következnek.
Simskaia orosz vasútállomás némileg magasított peronnal, gázlámpákkal. Hátrább a vízdaru, majd a víztorony és a raktár.
Pénzügyi válságok képi megjelenítése hálás témája volt a 19. századi karikaturistáknak. Joggal gondolhatnánk, hogy az állami pénzügyek szövevényes témáját meglehetősen nehéz humoros képpé átformálni. Mindez mégsem volt így. Erőteljes képi hasonlatokkal bonyolult kérdéseket is meg lehet jeleníteni.
A képen a magyar pénzügyminisztert (Szapáry Gyula), mint egy házaló vándorárust látjuk. A házaló kopott és foltozott batyujából a magyar államkötvények lógnak ki. A tilinkózó pénzügyminiszter áruja iránt azonban senki sem érdeklődik: a gazdák nem hagyják abba a pipázást, nem kelnek fel a lócáról. Részvét nélkül és távolságtartóan figyelik a pénzügyminiszter küzdelmét az acsarkodó kutyákkal. A kutyák a rajzon az újabb kölcsönnel ellenséges sajtót jelképezik.
Itt a vége, fuss el véle.
Az alábbi, száz évvel ezelőtti karikatúra egy rendkívüli karriert befutott narratívát formál képpé. A tézist minden magyar jól ismeri, kábé így hangzik: mindenki bántja, sértegeti, megalázza, kiszipolyozza a magyarokat, a magyar emberek pedig csak tűrnek és szenvednek az igazságtalanság miatt. A magyarok jók, a világ rossz. A magyaroknak igaza van, a világnak nincs.
Nézzük meg alaposabban a rajzot.
A takarékos életvitel egyike a polgári erényeknek. De hogyan takarékoskodjon egy közjogi méltóság? Következzen néhány példa Horthy Miklós kormányzó múltjából.
A sztori ott kezdődik, ahol a közjogi méltóságok magánkiadásai és az állami feladatokkal járó kiadásai szétválnak. A kormányzó esetében a szabály a következő volt: az államfő magánbirtokán keletkezett kiadásait saját zsebéből fizeti, az állami birtokok használatával összefüggő kiadások költségeit pedig az állam fedezi.
