Az alábbi, száz évvel ezelőtti karikatúra egy rendkívüli karriert befutott narratívát formál képpé. A tézist minden magyar jól ismeri, kábé így hangzik: mindenki bántja, sértegeti, megalázza, kiszipolyozza a magyarokat, a magyar emberek pedig csak tűrnek és szenvednek az igazságtalanság miatt. A magyarok jók, a világ rossz. A magyaroknak igaza van, a világnak nincs.
Nézzük meg alaposabban a rajzot. Középen áll a szegény, árva magyar ember, búsan, és békésen. Nem csinál semmit, csak néz maga elé, nem mutat érdeklődést. Eközben a horvátok öklüket rázzák, a szerbek pedig már késüket is elővették. A magyar ember munkáján kövérre hízott osztrákok pedig zsákszámra viszi ki a pénzünket. A rajzon idáig minden rendben van, megfelel a fentebbi tézisnek. És most jön a rajzoló csavarja: a magyar embert a magyar is támadja, még pedig a házelnök és a miniszterelnök személyében. Nézzük meg közelebbről a rajznak ezt a részletét.
A házelnök kezében az alkotmány összegyűrt példánya, a miniszterelnök pedig a sajtószabadsággal és gyülekezési joggal jár el hasonlóképpen. A két vezető elveszi a népétől ezeket a jogokat. A rajzoló tehát egy másik hasonlóképpen közkeletű panelt is beemelt az alkotásába: nemcsak a világ rossz és mi jók vagyunk, de vannak jó magyarok és rossz magyarok is. Ismerős ugye? Ezt az ellenpontozást teszi még élesebbé, hogy a rajzon szereplő vezetők nem átallják az erőszakos fenyegetés eszközét sem bevetni népük ellen, a rajz jobb oldalán egy katona és egy csendőr kivont fegyverrel bántja az árva magyart.
Tanulság? Új nincsen.
