Úgy gondolom, a most bemutatott 1901-ben megjelent rajz mondandója – ellentétben a régi karikatúrák többségével – ma is közérthető. Az indulatokra, pillanatnyi hangulatokra, ellenszenvekre építő, ezeknek szabad folyást engedő és ezt kiszolgáló magatartásmintákat jól ismerjük.
Érdemes megfigyelni, hogy az éjszaka a kaszinóból hazatérő, pénze elvesztése felett dühös szolgabíró és a hataloméhes laptulajdonos eszközeiben eltérő, de végeredményében hasonló minta szerint jár el.
Az Ungvártól nem messze, a mai Szlovákiában fekvő Szobránc fürdője kénes forrásáról volt egykoron ismert. 1857-ben egy képes élménybeszámoló jelent meg a fürdőhelyről a Napkeletben. A finom iróniát sem nélkülöző írásban a szerző a hasmenés és udvarlás közötti szituációt villantja fel. Lássuk, hogyan győz a test parancsa a lélek felett.
A fürdőhelyen az volt a szokás, hogy a földből feltörő, körbekerített forrás körül reggelente összegyűltek a vendégek, és a vízből éhgyomorra több pohárnyit lehajtottak.
Az 1896-ban, az uralkodó magyarországi vasúti utazásaira készített udvari vonat sorsáról 1920 óta nem tudunk semmit. A millenniumi ünnepségek fényét emelő elegáns udvari vonat eredetileg öt kocsiból állt. Horribilis vételárát (418 ezer forint) a MÁV közel másfél évig nem fizette ki a Ganz vállalatnak.
A millenniumi vonatból egyedül az itt bemutatott dísztáblák maradtak fenn.
A Titanic elsüllyedését a világ legismertebb katasztrófái között tartjuk számon. A Titanic túlélőit kimentő Carpathia gőzhajó egyik orvosa Lengyel Árpád, egy hónappal az esemény után, 1912. májusában előadást tartott Budapesti Orvosi Kaszinóban. Lengyel beszámolója később nyomtatásban is megjelent. Ebből álljon itt néhány jellemző részletet.
„Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amidőn ébresztőm magából kikelve rohant szobámba, hogy felkeltsen, s bár még akkor ő maga sem tudta, hogy miről van szó, viselkedésével elárulta, hogy valami nagy balesetet sejt a Carpathia személyzetének éjjeli egy óra tájban való mozgósításából. Az első pillanatban azt hittem, hogy talán – amint gyakran megesik – egy betegünkhöz hívnak, de alighogy hozzáfogtam az öltözködéshez, már jön az angol orvos is hozzám és mondja:
A most bemutatott jeruzsálemi fényképek abból a korszakból származnak, amelyben a zarándoklatok mellett már megjelent a szervezett turizmus is. Sajátos módon a szent város hétköznapi életét bemutató felvételek és az utazók jeruzsálemi élménybeszámolói (melyből, jó párat elolvastam, ráhangolódva a képválogatásra) nem csengnek egybe. Az írásokban az utazókat ért átverések, a szentföldi megpróbáltatások, és a turisták által ellepett Jeruzsálem indokolatlan drágasága kap nagy hangsúlyt. Ezzel szemben a bemutatott fényképeken sem turistákat, sem pedig zarándokokat nem látunk. A város egy fényképész szemével másról szól.
Jeruzsálem látképe.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában a vasúttársaságoknak az 1880-as évektől kezdődően évről–évre ki kellett dolgozniuk hadimenetrendjüket. A hadimenetrendek alapelveiről, az adatok formájáról, a hadimenetrendek szerkesztésének részleteiről Ausztria és Magyarország három évig (1883–1886) tárgyalt egymással. 1885-ben a két állam megállapodott a hadimenetrendek szerkezetéről, 1886-ban pedig az általános irányelvekről.
A vasúttársaságok évente emlékiratot készítettek a hadimenetrendjük bevezetésével kapcsolatos teendőkről.
Az Andrássy úton 1910-ben megnyílt Párizsi Nagyáruház históriájából rendhagyó módon egy privát történet következik.
Ezt a történetet még gyerekkoromban kaptam a dédmamámtól, és arról szól, hogyan (nem) ismerkedett meg 1911-ben a dédnagyapámmal a Párizsi Nagyáruházban. A dédnagyanyám fiatal leányként ugyanis az áruház kesztyűosztályán dolgozott.
A történet ott kezdődik, hogy a dédi megismerkedett egy férfival és beleszeretett. A történetnek ez a szála sajnos ismeretlen, hogy ki volt ez a férfi, történt-e bármi kettőjük között (valószínűleg nem), azt nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy dédmamám szülei alaposan megijedtek és eltiltották 16 éves lányukat az udvarlótól.
Dédmama sírt, dacolt, a nagynénik pedig hozták-vitték a híreket és lelkére beszéltek: az a férfi bizony-bizony csak azt a bizonyos dolgot – ami tudvalevőleg a legdrágább kincse – akarja a déditől. Hogy mennyi idő után tört meg a dédmamám, azt nem tudom.
„Mi szabad nép vagyunk, s habár politikai tekintetben e pillanatban gúlában tartjuk is fegyvereinket, társadalmi tekintetben elszántan védjük jogainkat, s e téren még a nyugat befolyásának sem engedünk. Igaz, hogy sokszor gyerekeinket, feleségünket, sőt magát úri személyünket is jól megdögönyözik, sőt földre tiporják a küzdelemben, de máskor meg mi dögönyözünk, tiprunk másokat, feleségeket és gyerekeket.” – így ironizált a pesti sajtó 150 évvel ezelőtt az omnibuszokon uralkodó közállapotokról. Ekkor már harminc éve működött az omnibusz Pest-Budán.
Az első pesti omnibuszok 1832-ben álltak forgalomba.
A nagyszájú, öntudatos butaság karakteres példája következik. A párbeszéd reformkori írója, Nagy Ignác egy rendkívül ismerős, manapság is erős bázissal rendelkező gondolkodási sémát öntött formába.
Az 1840-es években vagyunk, épül az első magyarországi vasútvonal Pest és Vác között.
A most bemutatott válogatás középpontjában a fehér házi alkalmazottak élete áll a két világháború közötti időszakban.
Ajtónálló kinyitja a Fehér Házba megérkező
