Timelord

Ez az írás nem a vasútőrültekről szól – ugyan, mi újat lehetne erről mondani – hanem a bulvársajtó egykori kedvenc témájáról. Mi történik, ha egy nyugis vonatozás alatt az egyik utas megőrül? Magától értetődően, véres dráma. Vagy például, mi történik, ha a mozdonyvezető őrül meg? Ismét, csak véres a dráma.

A bemutatott képek  valóságalapjáról nem vagyok meggyőződve, de mint minden, ez is előfordulhatott. Az azonban nehezen képzelhető el, hogy az őrület a 20. század elején ripsz-ropsz ily töményen eluralkodott a vonatokon. Érdekes módon a megőrült utasok az úri középosztály tagjai, és egy kivételével, mindannyian első osztályú kocsikban utaznak. Magyar bulvár-abszurd következik.

1944-ben a Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (Beszkárt) mintegy negyven darab kisebb-nagyobb plakátot készített az utazóközönség és a személyzet tájékoztatására, illetve figyelmeztetésére. Ebből a gyűjteményből mutatok be néhány érdekesebbet.

„Sem a regény, sem a színház, sem más intézmény, amely az emberi fantázia segítségével dolgozik nem tudja annyira lefoglalni a közönség érdeklődését, mint a mozi” – ez az 1911-es vélemény még ma is helytállónak tűnik. A mozgókép – hasonlóan a vasúthoz – gyökeresen átalakította a világról alkotott képünket.  Következzen néhány kép a filmforgatások 1914 előtti históriájából.

Zuhanásveszélyes helyzetek filmezése Amerikában.

A 19. századi sajtó egyik nagy találmánya az illusztráció. A lapok szerkesztőségének oszlopos tagjai voltak a rajzolók. Az igényesen illusztrált hetilapok Európa szerte ontották a képeket. A 19. század második felében a szerkesztőségek a fényképeket az illusztrációk forrásaként használták. A nyomdatechnika ugyanis még nem tette lehetővé, hogy a fotókat jó minőségben (és olcsón) sokszorosítsák. A szerkesztőségi rajzolóknak az volt a feladata, hogy az eseményekről, helyszínekről, emberekről beszerzett fényképeket metszetekké alakítsák át. Időnként – nem túl sűrűn – rábukkanok azokra a fényképekre, amelyekből a metszetek készültek.

 Klösz György fényképe a városligeti hídról és a millenniumi kiállítás megtekintésére igyekvő, illetve a kiállításról távozó emberekről 1896-ban.

A tonhal halászat adriai módszerét alig tíz éve ismertem meg a trieszti tengerészeti múzeumban. Azóta kattan rá a szemem és a figyelmem az ezzel összefüggő ábrázolásokra. Előjáróban még annyit: a 19. századi leírásokban a tonhal halászat már szélsőséges jelzőket kapott. Egyes szerzők a tonhalak „kivégzéséről” írtak, mások a „legjövedelmezőbb és legkellemesebb” halászmunkát hangsúlyozták.

A tömegesen vonuló tonhalak becserkészésére a vízpart szikláiba mélyesztett, lépcsős, figyelő árbocok  szolgáltak.

Ma jelentették be, hogy a belföldi vonatokon többé nem lesznek étkezőkocsik. Anno a kényelmes vasúti utazás velejárója volt a kulturált étkezés lehetősége. A 19. században az étkezőkocsik igen-igen fontos civilizatórikus szolgáltatást nyújtottak.

Az étkezőkocsik hazai históriája 1885-ben kezdődött el. Ebben az évben a Wagons Lits társaság kilenc étkezőkocsit állított forgalomba. Az első világháború után a Wagons Lits helyébe lépett a Mitropa. A második világháború után pedig  Utasellátós korszak következett. Az étkezőkocsikban eleinte nem főztek, hanem a közbenső állomásokon vették fel az ételeket.  Az étkezőkocsikon állandó étrend volt.  

Az étkezőkocsi amerikai találmány.

A most bemutatott képsorozat 1857-ben készült a Bécs és Trieszt közötti vasútvonal Laibach (ma Ljubljana) és Trieszt közötti szakaszáról. Az Osztrák Birodalom fővárosa és tengeri kikötője közötti vaspálya kapcsolat életbe vágó fontosságú volt nemcsak gazdasági szempontból, hanem Ausztria európai nagyhatalmi státuszának megerősítése miatt is. A színes litográfiák a 150 kilométer hosszú, kétvágányos pálya legfontosabb műtárgyait mutatják be.

Egy személyvonat elhagyja Laibachot.

Vizenyős, mocsarasnak tűnő völgyet átszelő vasúti töltés a mai Gorizia, szlovéniai kisváros mellett.

A velocipéd, ez maga korában bizarrnak és veszélyesnek tartott találmány az 1860-as  évek végén vált szexivé. Talán ez volt az első jármű a történelemben, amelyik ezt a rangot elérte.

 Hogy történhetett mindez? A válasz a jármű szerkezetében rejlik.

Ez az írás nem a telefonadó utáni, hanem a telefon elterjedése előtti életről szól. Képzeljük el a szituációt: már létezik a telefon, de még nincs telefonhálózat. A befektetők világszerte azon dolgoznak, hogy megtalálják az új termék potenciális fogyasztóit, minél többeket meggyőzzenek az eszköz hasznosságáról, és így minél nagyobbat kaszáljanak.

Az embereknek el kellett magyarázni mire jó a telefon, és hogyan kell használni. Mindebben oroszlánrésze volt a sajtónak és a nyilvános telefonbemutatóknak. Így volt ez Magyarországon is.

1877-ben Bell egyik telefonbemutatója.

A most bemutatott rajzok 1837-ben jelentek meg Pest és Buda legvonzóbb nevezetességeiről. A képek idealizált, felcicomázott arcát mutatják a két városnak, a port, az utcákra öntött piszkot, a lovak ürülékét, a mocskos mészárszékeket, a  messziről bűzlő budikat nem láttatják. Ne feledjük, ekkor még sem vezetékes víz, sem csatorna, sem szemétszállítás nem létezett. Biztos, hogy sem Pest, sem pedig Buda nem egészen így nézett ki. De ettől még szeretjük.