Timelord

Az ötvenes években a  Ludas Matyi szerkesztősége tudatosan törekedett arra, hogy  vidéki városokat és fontosabb termelőüzemeket humoros riportokban bemutasson. Ez a feladat nem lehetett egyszerű, mert a humor nem ilyesformán helyspecifikus. 

1956-ban Sopronra került a sor. Magától értetődően a riporter a városi tanácsra is beköszönt. Itt megtudta, hogy a soproniak két dologra -  a textiliparra és a városi zenekarra - a legbüszkébbek. Sopron három dologra vágyik: "ruhafélékben, színben, modellben nagyobb választékot kapjon és az anyagok színe-javát ne Győr tartsa vissza magának",  ezen felül családi vendéglőt és egy önálló színházat szeretnének.

Ezen vágyak  függvényében  némileg furcsák az alábbi, az omladozó és lelakott óvárosról, és a hiányos közlekedésről szóló karikatúrák. 

Lássuk, milyen volt az élet 1956-ban Sopronban a Ludas Matyi szerint. 

Bizonyára olvastátok a hírt, és az ehhez fűzött véleményeket az V. kerületben napokban felállított, egy 19. századi rikkancsot ábrázoló szobor, illetve a kezében tartott 21. századi újság körüli ügyről. 

Itt az ideje, hogy elmeséljem, mit is "fedeztem" fel alig néhány hónapja. Az V. kerületben van egy másik, alig néhány éve felállított zsánerszobor is. A Zrínyi utca és az Október 6. utca sarkán álló rendőrszobor joviális, békebeli hangulatot árasztó alkotás. Amikor először láttam, ismerősnek tűnt az alakja, mégsem tudtam hirtelenjében hová tenni.

Közismert, hogy a hazaszeretet és az érzés művészi kifejezése két különböző dolog. Következzék erről egy vicces példa. 

1848-ban járunk. A Magyar Életképek szerkesztői humoros megoldással utasítják el az önmagát költőfejedelemnek tartó, szegény, megbuggyant Hugó Károly (http://hu.wikipedia.org/wiki/Hugó_Károly) alábbi költeményét.  A fura megoldás: a dilettáns verset a lap megjelenteti, de úgy, hogy a verssorok végén, zárójelben az olvasószerkesztő megjegyzéseit (kérdő- és felkiáltójelek, sorszámok) is közlik. Egyértelmű, hogy a kérdő- és felkiáltó jelek az olvasószerkesztő indulatát tükrözik, a számjegyek jelentését viszont nem tudtam dekódolni. De talán nem is baj, a mű - és a szerkesztői megjegyzések e sajátos egyvelege - így is szórakoztató.

A MÁV az 1920-as évek elején egyik válságból a másikba zuhant. Kezdődött a trianoni veszteségekkel (jármű, hálózat, személyzet), majd folytatódott a szén- és anyaghiánnyal, az inflációval, a menekült vasutassággal stb. Ripsz-ropsz kiderült, a világháború előtti módon a MÁV tovább nem működtethető.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az 1920-as években az államvasút mindkét elnöke (Láner Kornél és Samarjay Lajos) nagy tudású vasúti szakember volt. Az ő munkájuk révén az 1920-as évek második felében, egy nagyívű koncepció alapján elkezdődött a MÁV modernizációja. A modernizációnak személyzeti, műszaki, kereskedelmi és pénzügyi elemei is voltak (a hegyeshalmi fővonal villamosítása, a 424-es univerzális gőzmozdonyok forgalomba állítása, a mellékvonali motorkocsiüzem, a gyors-sínautóbuszok, a háztól-házig tartó fuvarozás bevezetése, a filléres gyorsvonatok kitalálása stb).

Az alábbi, 1925-ben megjelent  karikatúra sorozat a MÁV racionalizációját figurázza ki a maga túlzó eszközeivel. Olyan pillanatban született a rajz, amikor a modernizáció híre már köztudott volt, de eredményeit még nem igazán lehetett látni.

Bezár a Vidámpark, a népszórakoztatás közel kétszáz éves hagyománya tűnik el a Városligetből.

Persze nem a Vidámpark kétszáz éves, hanem a céllövöldés, bábszínházas, körhintás, erőművészes Vurstli. A Vurstli látogatása a fővárosi alsóbb néposztályok hétvégi kikapcsolódása volt.

Az alábbi képek a Vurstli kedvelt látványosságairól készültek 1867-ben.

"Itt van a Paprika Jancsi, a kis gyermekek kedvenc hőse, oly kíváncsian, oly figyelemmel kísérik e vén kópé bohóságait, hogy az ember örömest időz e mutatványoknál. (...) E téren is magyarosodás mutatkozik, mert Paprika Jancsi, nemcsak németül, de már magyarul is tart előadásokat".

Tátrafüred-ügyileg nem voltak terveim.

De miután kezembe került Divald Károly három remek, 1874-ben készült fotója, nagy kedvem kerekedett megosztani veletek az élményt. A képnézegetés élvezetének fokozása érdekében összeszedtem a többi tátrafürdői képet is. A képeket időrendben mutatom be.

Mi történt a 19. század második felében Tátrafüreden? A  képeken egy elegáns és stílusos nyaralótelep felemelkedését és térbeli terjeszkedését látjuk, abban a korban, amikor még nem létezik a mai értelemben vett tömegturizmus. Az utolsó, 1907-ben készített ábrázolás idején a településen már 400 szoba várta a fürdő- és nyaralóvendégeket.  Egy 1910-es adat szerint a Magas-Tátrába tízezren látogattak el (a vendégéjszakákat még nem rögzítették).

Ótátrafüred sokáig az egyetlen nyaralóközpont volt a Magas-Tátrában. 1875-ben hozták létre Újtátrafüredet, 1879-ben megnyílt a Csorba-tó melletti nyaralótelep, majd 1882-ben Alsótátrafüred, 1883-ban Barlangliget, 1888-ban Széplak és végül 1892-ben Tátralomnic. Ez idő tájt még "kevés út vezetett a hegységhez, ezek is inkább a levágott törpefenyő elszállítása nyomán keletkeztek, vagy marhacsapások voltak."

Körülbelül ötven év históriája következik, 1855-től 1907-ig.

Az alább bemutatott, Magyarországról 1890-1900 között készített fotólitográfiák a Kongresszusi könyvtárból származnak. A képeken tájhasználatában takaros, karbantartott épületekkel és tisztának tűnő közterekkel rendelkező településeket látunk.

A negyvenezer fős népességű Kassa főtere a színházzal, és a közúti vasúttal.  A  városban a ló- és gőzvonatású  közúti vasút 1891-1909 között működött. A kép bal oldalán megfigyelhető, épp kövezik a teret. Kassa 1883-tól kövezetvámot szedett a városba szekérrel beérkező környékbeliektől. A városban a vízvezetéket a 1900-as évek közepén kezdik építeni.

Az alábbi, 1869-ben megjelent rajzok a belvárosi Athenaeum nyomda életébe és az ott folyó munkába nyújtanak bepillantást. A vállalkozás 326 alkalmazottal működött, akik között - mint ahogy az alábbi képek is mutatják - nők is jócskán voltak. Az elkészített rajzsorozat a technikai kultúra iránt érdeklődő, a világra nyitott művelt magyarok számára készült. És gondolom, jó reklám volt az Athenaeumnak is.

Az Athenaeum legfontosabb épülete a mai Egyetemi Könyvtárral szemközti oldalon, a Ferenciek terén állt. Az épület a belváros zegzugos utcáinak rendezése során - nagyjából az Erzsébet híd építésével egy időben - tűnt el.  Ebben az épületben voltak az irodák, a földszinten balra pedig a kiadóhivatal. A kiadóhivatal intézte az újságok előfizetését, a reklamációkat és innét postázták a megjelent lapokat. Ez igen-igen stresszes feladat lehetett. Gondoljunk bele: naprakész nyilvántartások vezetése kézírással lúdtollal, golyóstoll és írógép nélkül...

A földszint jobboldal egyik szobájában volt a pénztár, amelyet betörés ellen vasrácsokkal és egy Wertheim-szekrénnyel védtek. A pénztáros feladata volt, hogy napjában többször is a főpostára menjen a beérkező pénzes-levelekért. A vidéki újság-előfizetők ugyanis pénzes-levélben küldték el az előfizetési összeget. A pénztárost persze őrző-védő ember is kísérte. A pénztáros az előfizetők adatait, és a befizetett összegeket egy nagykönyvbe bevezette.

A nyomdagépek nem ebben az épületben dübörögtek.

Közismert, hogy 1956-ban, a forradalom kitörése idején éppen Bécsben tartózkodó  Puskás Ferenc nem jött vissza Magyarországra. 1957. márciusában a Ludas Matyi két rajzban is megemlékezett a nagy port kavaró, de a nyilvánosságban agyonhallgatott, rendkívül kínosnak tartott esetről. 

Mindkét, alább bemutatott karikatúra úgy szól Puskásról, hogy a centercsatár nevét meg sem említi. Ennek ellenére, minden magyar értette, kiről szólnak a rajzok.