Timelord

A mai képet is az élet ihlette. Jó szórakozást.

Az 19. századi sajtó az esküvőket egy olyan magánügyként kezelte, melynek néhány részlete - kik voltak a vendégek (azaz milyen az ifjú pár kapcsolati hálója), vagy például mit viselt a menyasszony (azaz mi a divat)  - az olvasóközönség egy részét is érdekelheti.  Természetesen a hírek hangnemét és terjedelmét az érintettek társadalmi pozíciója szabta meg. A Habsburg ház tagjainak esküvőjéről például hivatalos stílusban és hivatalos képi panelek alkalmazásával tudósítottak. A hivatalos képi panelek: az ifjú pár arcképe, és az örömszülők arcképe.

Egy hivatalos képi panel: a belga királyi pár portréja, 1881

Ezek az portrék kiegészülhettek még egy-egy kevésbé statikus képpel - például amikor Rudolf trónörökös menyasszonya, Stefánia belga királyi főhercegnő megérkezik Bécsbe, vagy például a két uralkodó pár találkozása. Úgy érzem felesleges ezt tovább ragoznom, nyilván érzitek miről van szó.  A trónörökös házassága közügy volt, és a sajtó így is kezelte.

Ferenc Ferdinánd esküvőjéről (1900) azonban már másfajta képek jelentek meg. A dölyfös trónörökös rangon aluli házassága, élete végéig nem feledett emiatti megaláztatásai, családtagjainak távolmaradása az esküvői  sajtóillusztrációkban is tükröződnek. Ferenc Ferdinánd esküvője olyan közügy volt, melyet a sajtó inkább magánügyként tálalt. Az esemény egyáltalán nem kapta meg azt a sajtófigyelmet, mely a Monarchia leendő uralkodójának járt volta. 

Magyarországon a kerékpározás, és a kerékpáros kultúra az 1880-as évektől indult rohamos fejlődésnek. A századelőre megszilárduló kerékpáros kultúrát az országszerte működő több száz  kerékpáros egyesület közvetítette. A kerékpáregyletek túlnyomó többsége nem sportegylet volt, nem arra szerveződött, hogy a tagjaik gyorsasági versenyeken induljanak. Az volt a tipikus, hogy az egyesület kerékpáros kirándulásokat, város közeli bulikat szervezett, tagjai pedig közösen kocsmáztak és múlatták az időt.

Kolozsvári kerékpárosok 1888-ban

A kerékpáros egyletek szédületes terjedését a kivagyiság is erősítette. Az egyesületek ugyanis kötelező egyenruhát és kötelező egyesületi jelvényt is előírtak tagjaiknak. Ezek a külsőségek a hétköznapokban azt jelentették, hogy a bicajost még véletlenül sem nézhette egy idegen kerékpáros kifutófiúnak, vagy más, a kerékpárt munkaeszközként használó embernek. A 19. század végére ugyanis a kerékpár ára egyre csökkent, és használata megjelent a munka világában.

A most bemutatott, tizenkét rajzból álló képregény 1873-ban jelent meg a magyar sajtóban. A rajzsorozat a bécsi világkiállításon egy - állítólag - a valóságban is megtörtént esetet ábrázol. A képregény semleges címe (Kérek tüzet!) és tényleges mondandója (trükkös szivarcsere és a reklamáló áldozat megbüntetése) közötti ellentétet tovább erősíti a nemzeti karakterológia közkeletű paneljeinek alkalmazása. E szerint az angolok előzékenyeket és udvariasak. És milyenek a magyarok?  Az előzékenységet kihasználó ravasz csalók, elsőként ütő agresszorok.

A közelmúltban - egy hosszabb tanulmány írása közben - döbbentem rá, hogy 1890-1910 között Szombathely vasúti forgalma hazai viszonylatban milyen kiemelkedő volt. Szombathely gazdasági ereje, polgárosodásának színvonala a nála gazdagabb és nagyobb városokkal (Debrecen, Arad, Szeged) összemérhető.

Ilyen előzmények után bányásztam elő a szombathelyi doksikat, és rajzokat. Elsőként a Déli Vasút szombathelyi állomásának 1902-es műtárgyleltárát mutatom be, igazi kuriózum.

A Somogy megyei Tapsonyt elkerülték a nevezetesebb események. Az álmos falucska életét 1872-ben Szűz Mária kavarta fel jó alaposan.  A csoda május 31-én este 8 és 9 óra között esett meg. 

1897-ben a német császár, II. Vilmos hivatalos látogatásra Magyarországra érkezett. A kor szokásai szerint a hivatalos uralkodói látogatások alkalmával nemcsak a várost díszítették fel, hanem a főváros népének sorfalba kellett rendeződnie, és így köszöntenie az illusztris vendéget.

Hogyan szervezték meg a sorfalat? Erről szól az alábbi tájékoztató brossúra.

Ne bántsd a magyart! Ez a politikai szlogen szédületes, mintegy 350 éves karrierrel rendelkezik hazánkban. A mondat - és a mögötte álló politikai program - kidolgozója még Zrínyi Miklós (a vadkanos, nem pedig a várvédős) volt. A jelmondatot a 19. század első felében már széles körben használták. Olyan szlogenné vált, melyet szinte bármely politikai helyzetben érvként lehetett használni. Ezzel a mondattal ugyanis minden vitát nemzeti síkra lehetett terelni.

Az úton-útfélen a ne bánts a magyart szlogent használókra 1862-ben Vajda János is felfigyelt. Vajda jó alaposan kielemezte a mondat valódi értelmét. Az író úgy találta, hogy a ne bántsd a magyarral takarózó honfitársaink olcsó hazafiságot, szenteskedő - de alattomban parázna - önzést képviselnek és viszályt gerjesztenek a népek és felekezetek között. A jelszó felmentés a cselekvés alól, és a tunya semmittevést igazolja.

1963-ban vagyunk. A represszió enyhülésével párhuzamosan a Ludas Matyi hangvétele is normalizálódott. A szájbarágós politikai propaganda helyett a karikaturisták a hétköznapi élet felé fordultak. A rajzok túlnyomó többsége az élet kisebb-nagyobb epizódjait örökítette meg: káromkodó utasok, az áruhiány,  a silány termékek,  a fogyasztás, az igénytelen környezeti kultúra rendre megjelenik a hetilapban. Az ötvenes években a Ludas Matyi még a kétkezi munkásokat hibáztatta a sztálinista rendszer működési zavaraiért, az 1960-as években ilyesmi már nem fordult elő.

A 19. században a sajtóillusztrációk (leggyakrabban fametszetek) az újságcsinálás korszerű eszközei voltak. Az illusztrátorok gyakran hozott anyagból dolgoztak, egy-egy helyszíni fotót, vagy rajzot formáltak fametszetté. Idáig rendben is van a dolog.

De, hogyan készültek az események adott pillanatát megragadó ábrázolások? Egy cipész leugrik a háztetőről, Erzsébet királyné találkozik egy virágárus kislánnyal, egy éppen felboruló autóból kizuhan egy utas stb. A események többségénél értelemszerűen nem volt jelen rajzoló. Az ezekről készített ábrázolások tehát  elképzelték. Az illusztrátorok tudták, körülbelül hogyan néz ki, ha valaki leugrik egy háztetőről, milyen lehet, ha a királyné találkozik egy kislánnyal. Minél olcsóbb volt a sajtótermék, annál inkább ábrázolási panelekben és sémákban gondolkodtak az illusztrátorok. Kialakult és megszilárdult a gyakorlat, hogyan kell ábrázolni egy-egy eseményt.

Talán mondanom sem kell, hogy az ábrázolás sémája és a valóság között égbe kiáltó különbség is lehetett. Nemcsak az apró részletek tértek el, hanem a kép egész mondandója hamis illúziókat kelthetett. Mutatok egy példát.