Timelord

A balatoni nyaralótelepek szolidan rendezett stílusukat, középosztályi státuszukat az 1950-es években elveszítették. A tömeges, turnusokban zajló üdültetésre átrendezett települések nehezen tudtak megbirkózni a hirtelenjében megváltozott viszonyokkal. A vállalati üdülőkben éjjel-nappal üvöltő hangszórók, a sétányok megrongált padjai, a feldúlt virágágyások mellett „nemcsak a strandfürdőn, hanem az üdülőhelyek egész területén fürdőruhában, szinte pucéran sétálgatnak az emberek”. Mindez eltörpült a települések lerobbant infrastrukturális állapota mellett. 1956-ra a balatoni szállodák második és harmadik emeletére már nem megy fel a víz, az évente félmillió látogatót fogadó Tihanyban nincs nyilvános WC, és még egyetlen autós kemping sincs a magyar tenger partján. Ez utóbbi még senkinek sem hiányozhatott, hiszen maroknyi kiválasztottnak volt csak magánautója Magyarországon.

Az idegenforgalom színvonala az 1960-as években lassú növekedésnek indult. Megnőtt a szállások férőhelyeinek száma (1960-ban 53 ezer, 1975-ben már 242 ezer), és tovább nőtt a Balatonon nyaralók száma. A vasúti menetrend is érezhetően javult. 1952-ben például Nyíregyházáról Siófokig a menetidő 9 óra 39 perc volt. Tíz év múlva, 1962-ben ugyanezen távolságot a vonat 7 óra 20 perc alatt befutotta.  1963-ban megszűnik a balatoni gőzhajózás. A balatoni hajók száma: 21 db. 

1960-ban vagyunk. Az állampártnak infó kell arról, hogyan vélekednek a hazánkba látogató nyugatiak az országról. Nincs mit tenni, az IBUSZ idegenvezetői egymás után írják a beszámolóikat a turistacsoportokról. 

A beszámolók szerint a nyugat-német turisták a legelőítéletesebbek. Volt olyan nyugat-német, aki kifejtette, hogy a magyar szállodákban látható jól öltözött nőket biztos miattuk szerződtették, hogy "jólétet mutassanak". Mások arról beszéltek, hogy ezeket a nőket biztos a rendőrség ültette be. Kérkednek a pénzükkel és feltűnően sok borravalót adnak, előszeretettel fényképezik a villamosokon csüngő embereket. "Nyugat-német részről felmerültek olyan kérdések is, hogy megvannak-e elégedve a magyarok a kormánnyal és népszerű-e Kádár János elvtárs."

A 19. században a Magas-Tátrában túrázni kifejezetten drága mulatság volt. Kevésbé a szállodai árak, sokkal inkább a közlekedés és a túravezetés árai voltak szokatlanul magasak.

A Magas-Tátrába a legcélszerűbben a vonattal és bérkocsival lehetett eljutni. A vonatról a Kassa-Oderbergi Vasút poprádfelkai állomásán kellett leszállni. Innét egy bérkocsi (persze a pesti árak többszöröséért) kb. 90 perc alatt elvitte az utazót Tátrafüredre. Azért Tátrafüredre, mert a csorba-tói fogaskerekű és a tátrai villamos megnyitása előtti időben a magas hegység túraútvonalaihoz legközelebbi kiinduló pont Tátrafüred volt. A túrázók tehát Tátrafüreden megszálltak. Másnap innét lehetett továbbindulni.

Tátrafüred-ügyileg nem voltak terveim.

De miután kezembe került Divald Károly három remek, 1874-ben készült fotója, nagy kedvem kerekedett megosztani veletek az élményt. A képnézegetés élvezetének fokozása érdekében összeszedtem a többi tátrafürdői képet is. A képeket időrendben mutatom be.

Mi történt a 19. század második felében Tátrafüreden? A  képeken egy elegáns és stílusos nyaralótelep felemelkedését és térbeli terjeszkedését látjuk, abban a korban, amikor még nem létezik a mai értelemben vett tömegturizmus. Az utolsó, 1907-ben készített ábrázolás idején a településen már 400 szoba várta a fürdő- és nyaralóvendégeket.  Egy 1910-es adat szerint a Magas-Tátrába tízezren látogattak el (a vendégéjszakákat még nem rögzítették).

Ótátrafüred sokáig az egyetlen nyaralóközpont volt a Magas-Tátrában. 1875-ben hozták létre Újtátrafüredet, 1879-ben megnyílt a Csorba-tó melletti nyaralótelep, majd 1882-ben Alsótátrafüred, 1883-ban Barlangliget, 1888-ban Széplak és végül 1892-ben Tátralomnic. Ez idő tájt még "kevés út vezetett a hegységhez, ezek is inkább a levágott törpefenyő elszállítása nyomán keletkeztek, vagy marhacsapások voltak."

Körülbelül ötven év históriája következik, 1855-től 1907-ig.

Az Ungvártól nem messze, a mai Szlovákiában fekvő Szobránc fürdője kénes forrásáról volt egykoron ismert. 1857-ben egy képes élménybeszámoló jelent meg a fürdőhelyről a Napkeletben. A finom iróniát sem nélkülöző írásban a szerző a hasmenés és udvarlás közötti szituációt villantja fel. Lássuk, hogyan győz a test parancsa a lélek felett.

A fürdőhelyen az volt a szokás, hogy a földből feltörő, körbekerített forrás körül reggelente összegyűltek a vendégek, és a vízből éhgyomorra több pohárnyit lehajtottak.

A most bemutatott jeruzsálemi fényképek abból a korszakból származnak, amelyben a zarándoklatok mellett már megjelent a szervezett turizmus is. Sajátos módon a szent város hétköznapi életét bemutató felvételek és az utazók jeruzsálemi élménybeszámolói (melyből, jó párat elolvastam, ráhangolódva a képválogatásra) nem csengnek egybe. Az írásokban az utazókat ért átverések, a szentföldi megpróbáltatások, és a turisták által ellepett Jeruzsálem indokolatlan drágasága kap nagy hangsúlyt. Ezzel szemben a bemutatott fényképeken sem turistákat, sem pedig zarándokokat nem látunk. A város egy fényképész szemével másról szól.

Jeruzsálem látképe.

Az első világháború előtti évtizedekben szervezett lengyel csoportok két alkalommal jöttek Budapestre. Elsőként 1885-ben indítottak kirándulóvonatot (korabeli szóhasználattal kéjvonatot) a fővárosba. A kéjutazók különvonatát Budapest ünnepélyesen fogadta, fellobogózták a Keleti pályaudvart, voltak beszédek, fogadás, tósztok és ivászat. A kirándulók célja a Városligetben megnyílt Országos Kiállítás megtekintése volt.

 1903-ban a Szent István napi körmenetre érkeztek különvonattal lengyel vendégek Budapestre.

Az első világháború előtt még nem létezett tömegturizmus. A világlátás passzióját egy szűk társadalmi réteg engedhette meg magának. Az összefüggő európai vasúthálózat és a menetrend szerinti hajójáratok azonban megteremtették az alapját az idegenforgalomnak. Ez az a kor, amelyben Velence varázslatos úti cél, és egy életre szóló kaland ígéretét hordozta: „akinek beteg szíve van, az meggyógyul Velencében, aki egészségesen megy oda, az szívdobogást kap, valahányszor visszagondol reája”.

A most bemutatott velencei képek 1890–1900 között készültek és a Library of Congress gyűjteményéből származnak. Egyértelműen látszik, a lagúnák városa még nem a turistákból él, de a hétköznapi élet pillanataiban és helyszínein már fel-feltünedeznek a gazdag turisták. „Velence arisztokratikus csöndje” megbűvöli az idegeneket.

Az első három képen lézengő turistákat látunk.

Olvasom a kis színes hírt, miszerint Tirolban két turistát egy kecske órákon át inzultált. http://atv.hu/cikk/20110819_orakon_at_terrorizalta_a_turazo_hazaspart_egy_kecske?source=hirkereso

 Mit tesz isten, ma került a kezembe egy 1905-ös kép, amely szintén tiroli hegymászókról készült. Ők viszont nem egy kecskével, hanem zergékkel kerültek kapcsolatba. A tudósítások szerint a váratlan találkozást a félénk állatok is épségben megúszták.