Timelord

1944-ben a Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (Beszkárt) mintegy negyven darab kisebb-nagyobb plakátot készített az utazóközönség és a személyzet tájékoztatására, illetve figyelmeztetésére. Ebből a gyűjteményből mutatok be néhány érdekesebbet.

A most bemutatott képsorozat 1857-ben készült a Bécs és Trieszt közötti vasútvonal Laibach (ma Ljubljana) és Trieszt közötti szakaszáról. Az Osztrák Birodalom fővárosa és tengeri kikötője közötti vaspálya kapcsolat életbe vágó fontosságú volt nemcsak gazdasági szempontból, hanem Ausztria európai nagyhatalmi státuszának megerősítése miatt is. A színes litográfiák a 150 kilométer hosszú, kétvágányos pálya legfontosabb műtárgyait mutatják be.

Egy személyvonat elhagyja Laibachot.

Vizenyős, mocsarasnak tűnő völgyet átszelő vasúti töltés a mai Gorizia, szlovéniai kisváros mellett.

A velocipéd, ez maga korában bizarrnak és veszélyesnek tartott találmány az 1860-as  évek végén vált szexivé. Talán ez volt az első jármű a történelemben, amelyik ezt a rangot elérte.

 Hogy történhetett mindez? A válasz a jármű szerkezetében rejlik.

„Mi szabad nép vagyunk, s habár politikai tekintetben e pillanatban gúlában tartjuk is fegyvereinket, társadalmi tekintetben elszántan védjük jogainkat, s e téren még a nyugat befolyásának sem engedünk. Igaz, hogy sokszor gyerekeinket, feleségünket, sőt magát úri személyünket is jól megdögönyözik, sőt földre tiporják a küzdelemben, de máskor meg mi dögönyözünk, tiprunk másokat, feleségeket és gyerekeket.” – így ironizált a pesti sajtó 150 évvel ezelőtt az omnibuszokon uralkodó közállapotokról. Ekkor már harminc éve működött az omnibusz Pest-Budán.

 Az első pesti omnibuszok 1832-ben álltak forgalomba.

Úgy gondolom, az alábbi, rejtélyes okból igen ritkán látható kép igazi csemege lesz a vasútbarátoknak.

 1874-ben vagyunk, elkészült az Aréna úti (ma Dózsa György úti) vasúti aluljáró.

Joggal gondolhatnánk, hogy közelmúltunk históriájának feltárása kizárólag időbefektetés kérdése. A MALÉV története rácáfol erre a hiedelemre.

Az útdíj – lánykori nevén útvám – bevett pénzbehajtás volt a régi világban, történetét Könyves Kálmánig tudjuk visszavezetni. Én ilyen messzire most nem mennék.

A Pest–Vác közötti út, szilárd burkolat nélkül

Magyarországon 1853-ban vezették be az általános útvámfizetési kötelezettséget az állami tulajdonban álló utakra, hidakra és révekre. A vámot, az utakat használó szekerek után kellett fizetni, illetve a lábon hajtott jószágok után. Gyalogosok ingyen használhatták az állami utakat. Az általános útvám négy hónap alatt megbukott, az állam visszavonta a rendeletet.
Korabeli történészek a kötelező útdíj bukását, mint az abszolutista állam elleni sikeres ellenállást ünnepelték. Én úgy gondolom, ez önáltatás.

A 19. század tengerhajózásának egyik jellemzője a szörnyű hajóbalesetek tömegesedése. A végzetes balesetek nemcsak emberi mulasztások miatt következtek be. Még nem léteztek biztonsági előírások a hajóépítő ipar számára, nem voltak normák a hajók terhelhetőségére (sok hajó pusztán azért süllyedt el, mert túl sok árut pakoltak bele), és persze nem volt időjárás-előrejelzés, a műholdas navigációról nem is beszélve. 

1895. január 29-én futott ki Bremerhaven kikötőjéből az Északnémet Lloyd büszkesége, az ELBE gőzhajó, fedélzetén 384 utassal.

 „Nálunk minden dolog túlságba megy. A legjobb intézkedések a túlzott módon való kivitel miatt szempillantás alatt értéktelenek lesznek. Az egyik villamostársaság vezetősége abból indult ki, hogy a rikkancsok minden akadály és jegyváltás nélkül kapaszkodnak föl a kocsikra s utaznak ingyen, tehát hogy a kalauzok a közönséget kiszolgáló rikkancsokat meg is tűrjék, rendeletet adott ki arra, hogy egyik megállótól a másikig minden rikkancs újságeladás céljából ingyen szállhat föl a szállhat föl a kocsira és utazhatik.”   1912-ben így jellemezte a sajtó a legújabb közlekedési rendelkezést. A rendelet következményét kis fantáziával ki lehet találni: az inasgyerekek, és bárki, aki nem szégyellte, hóna alá csapott egy napilapot majd felugorva a villamosra hangosan eladásra kínálta. Így lehetett legálisan bliccelni.

 Milyen volt száz évvel ezelőtt a pesti villamossal utazni?  Szövevényes hálózat, barna és sárga villamoskocsik, zsúfoltság, forgalmi torlódások, napi üzemzavarok, udvariatlan utasok és mogorva kalauzok jellemezték.

A mai írást egy államtitkári ötletelésről tartott sajtótájékoztató ihlette, mely szerint állítsunk újból repülőhidat Pest és Buda közé.  (A sajtótudósításban a „repülő komp” kifejezés szerepel, de bízom benne ez újságírói és nem szakpolitikusi felületesség.)

Mi az a repülőhíd? A repülőhíd egy olyan komp, amelynek kettős a hajóteste és van árboca. Ezt a szerkezetet a folyómeder közepére lehorgonyozzák. A horgony és a komptest közötti kötél azonban nem alámerülve a vízben lóg, hanem a horgony közelében elhelyezett kisebb csónakok segítségével a felszínen marad. A repülőhíd tehát az átkelésre a folyó sodrását némileg másképp használja fel, mint a máig használt kompok (gyerekeknek kompótok).

Az alábbi rajz szemléletesen megmutatja a repülőhíd működési elvét.