Timelord

Néhány napja történt. A 16-os kisbusszal mentem fel a munkahelyemre, amikor egy idős – becslésem szerint 80 éven jócskán túli – hátizsákot viselő, tájszólással beszélő asszony megszólított. Meg tudnám-e mondani, ezzel a busszal kell-e menni a Sándor palotához. Válaszoltam, majd mindketten felszálltunk. A busz elindult és az asszony tovább folytatta. Valamiféle pénzről és földről beszélt, és újból kérdezett. Meg tudnám-e mondani, hogy is hívják a minisztert a Sándor palotában, mert elfelejtette a nevét, mert ő az igazságtalanságot tovább nem tűri, és még Orbán Viktorhoz is elmegy, de előbb a miniszterrel van elintéznivalója. A történetnek tulajdonképpen itt vége is van, a „miniszter” nevét megmondtam és elköszöntem az asszonytól.

Az eset mégsem megy ki a fejemből. Az én értelmezésemben ez a történet a magyar panaszkultúra évszázados gyökereiről, annak máig élő, mély társadalmi beágyazottságáról is szól.

„Képünk oly csempész csoportot mutat, mely bátran és szerencsésen jutott keresztül az oláhországi határőrségi vonalon. Ott csak a vámot kellett elkerülniük piócáik miatt, miket durva vászonnal lekötve nagy korsókban a második lovas hoz magával, mert Oláhországban a piócák kivitelére igen nagy vám van vetve. Tömegesebb nyers terményeket, mint gabonát, gyapjút, marhát s sertéssörtét a csempészek természetesen nem visznek ki. Hanem most jő számukra a nehezebb, a tulajdonképpeni csempész feladat, ti. az erdélyi vámokat kikerülni, mert majd minden szorosban fő- és alvámház van, melyek között pénzügyőrök cirkálnak. A csempész fődolga most az országúton háborítatlanul bejutni az erdős hegylánc szakadékaiba (…) Ha ez sikerül nekik, a csempészek legnagyobb részben megnyerték a játékukat, mert áruikat nem sokára elrejthetik.”

Mire használták a piócákat? Miért volt rá akkora kereslet, hogy megérte csempészni?

A 19. századi orvoslásban nemcsak a fejfájásos, magas vérnyomástól szenvedő betegekre ragasztották a piócákat. Az volt az általános gyakorlat, hogy a fájó testrészre illesztették az állatokat. Úgy hitték, a pióca kiszívja a betegséget, függetlenül a betegség valódi okától. A pióca gyűjtést általában asszonyok végeztek. Belegázoltak a vízbe, majd egy bottal verdesték a víz felszínét. A pióca felfigyelt a hangra és a mozgásra. A felbukkanó piócákat egy szűrővel összeszedték. 

„Egyébiránt mindenki elősegíti a csempészetet, a bojár és bojárné éppen úgy, mint a fuvarosok és kereskedők, a magyar éppen úgy, mint a szász és oláh. A pénzügyőröket ott nagyon gyűlölik, s ennél jobban talán csak a dohánymonopóliumot.”

„A tengeri fürdő az erősítő és megifjító szerek leghatalmasabbika; s habár eleinte a bőrt nem szépíti, az utólagos hatás oly kiváló, hogy az egészség tökéletesedése folytán a bőr szépsége is nemcsak helyreáll, de fokozódik is. (...) A fürdésre legalkalmasabb idő a 2 és 5 óra közt délután, amidőn a víz 5–6 fokkal melegebb, mint reggel vagy este felé.” A nyugat-európai tengeri fürdőhelyeknek ez a dicsérete A női szépség ápolásának és növelésének titkai című könyvből származik. Hogy a tengeri fürdők a női szépséget valóban fokozták-e, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a most bemutatott képeken egy a mai átlagos tengerparti nyaralástól meglehetősen eltérő kikapcsolódás figyelhető meg.

A tengerparti nyaralások lényege nem a fürdőzésben állt (hiszen valószínűleg a vízben nem lehetett sokáig tartózkodni), hanem a parti ejtőzésben és a társasági életben. A képeken nem látunk napfürdőző embereket, nincsenek a homokban szétterülő, mindenféle cuccal felszerelkezett családok. De vannak sós levegőt szívó nézelődők, homokban játszó gyerekek, és beszélgetők garmadával. A tengerparti élet elmaradhatatlan kellékei a széltől és a tűző naptól egyaránt óvó ülőfülkék, és az átöltözésre szolgáló lóvonatú fürdőkocsik.

Mégis mit csináltak akkor a  fürdőhelyeken? Agatha Cristie-nél jobban ezt senki sem írta meg. Több regényében is megfigyelhetjük a fürdőhelyi semmittevés és társasági kavarás oly vonzó egyvelegét. Az egy helyütt megszálló vendégeket bemutatják egymásnak, akik ezután egymással múlatják az időt: beszélgetnek, teniszeznek, kártyáznak, este táncolni mennek. A tengeri fürdő tehát a társasági életről szólt, nem pedig a punnyadásról a vízben és vízparton.

A most bemutatott képek 1890-1910 között készültek és a Library of Congress gyűjteményéből származnak.  A színpompás képek úgy nézek ki, mintha színes fényképekkel lenne dolgunk, de valójában ezek fotólitográfiák.  (A fotólitográfiai eljárásról bővebben: http://hu.metapedia.org/wiki/Fotolitográfia)

Magyarország lóállományáról az első összeírások a 18. században készültek. Az 1780-as évek elején 450 ezer, 1820-ban 700 ezer, 1840-ben pedig hozzávetőlegesen 810 ezer ló élt hazánkban. 1884-ben 1,7 1895-ben és 1911-ben pedig körülbelül 1,9 millió lovat írnak össze  az országban.  Hogy mit is jelentett ez Európa többi országához képest, rávilágít az alábbi grafikon. (Az országnevek utáni évszámok a lószámlálások évét mutatják.)