Timelord

Debrecen új pályaudvart kap. Itt az ideje, hogy megmutassam, milyen volt a legelső indóház.

A 19. századi sajtó a vasútvonalak megnyitásáról alig-alig közölt képeket. A helyszíni rajzok készíttetése drága mulatság volt, a lapszerkesztők pedig igyekeztek az egészet minél olcsóbban megúszni. Ezért van az, hogy országos, sőt nemzetközi jelentőségű vasúti beruházások ünnepélyes átadásáról nem készültek ábrázolások. Mindezt persze nem lehet kizárólag az újságírók mulasztásának tartani. A korszakban a hazai vasúttársaságok - szemben az angol gyakorlattal - a sajtókapcsolataikkal ritkán törődtek és megelégedtek azzal, hogy az újságíróknak szabadjegyeket osztogattak.

A 19. századi sajtó történetében példátlan módon 1857-ben a Vasárnapi Újság a debreceni állomás felavatásáról három képben is beszámolt.   A rajzokat Kallós Kálmán debreceni főiskolai rajztanár készítette el. Kallós egy rajzot készített a mozdonyszentelésről, egyet az indóház város felőli oldaláról, és egyet a pályaudvar sínek felőli oldaláról. A három rajz két részletben jelent meg a lapban, az első tíz nappal a vasútmegnyitás után, a további kettő pedig 18 nap múlva került az újságolvasók elé. A metszetekhez fűzött magyarázó szövegben a lap a vasútmegnyitás nemzeti fontosságát hangsúlyozta. És valóban, ezeknek a részletgazdag ábrázolásoknak a szimbolikus ereje még ma is érezhető, mert hitelesen ábrázolják a modernizáció iránt elkötelezett őseink reményeit.

A pályaudvar város felőli oldala és a vasút iránt érdeklődő helybéliek. A viseletek mutatják, nemcsak a polgárság, hanem a parasztok figyelmét is felkelti az új innováció.

Nem tudom, hogy vagytok vele, éreztetek-e már város iránt irracionális, érthetetlen és rejtélyes vonzalmat, de én így vagyok Debrecennel. Pedig nem éltem soha Debrecenben, és nincsenek ott barátaim. A vonzalmamnak  nincs magyarázata, de van valósága. Na de, mi is következik mindebből? Amikor azt olvastam egy 1846-os újságban, hogy Debrecen erkölcseiben egyszerű, ép és egészséges, azon nyomban kedvem (és időm) támadt belemerülni a város viselt dolgaiba. A jó hír az, hogy Debrecennek kifejezetten jó volt a sajtója a korszakban. Pozitív a kontextus, és áthatja a reménykedés a közeli szebb jövőben: a debreceni bíró pár év múlva Pesten fog ebédelni és otthon vacsorázni.

Lássunk néhány részletet.

Már van utcavilágítás a városban, három artézi kút is működik, sőt a Szent Anna utcában egy ültetett sétány is emeli a városképet. A polgárok két kaszinóba szerveződtek, melyeket közkeletűen csak nadrágos kaszinónak, vagy gatyás kaszinónak hívnak. Nadrágos kaszinó volt az úribb, gazdagabb, előkelőbb. Eredetileg az olvasás népszerűsítésére és a "jobb ízlésű társalgás" terjesztésére alapították, amely célok számomra azt mutatják, lehetett ebben még némi deficit. A nagy sikert a nadrágos kaszinó mégsem ezekben a célokban érte el, hanem abban, hogy az egyesületi tagdíjakból befolyt jövedelmet befektették a városi infrastruktúrába. A nagyerdei gőzfürdő pedig  "a lakosság nagy kényelmére és mulatságára szolgál".

1844-ben szokatlan körülmények között fejezték ki a civisváros polgárai politikai érzelmeiket. Megjelent egy mutatványos a városban, aki optikai mutatványokkal szórakoztatta a fizetővendégeket. Az optikai mutatvány abból állt, hogy egy ún. varázslámpával képeket világított egy vászonra. A vetített képes bemutatón a korszak politikusainak portéi is  sorra kerültek, de a mázolmányokra a közönség gúnykacajjal reagált.

Szószaporítás nélkül csapjunk a közepébe.

Nem emlékszem rá, hogy valaha is hallottam volna a rongyos dinnye kifejezést. Vajon ma mit mondanának egy ilyen helyzetben? Vidd innét azt a szarságot?

Egy 1613-as, Magyarországról szóló horoszkópot tartalmazó kalendárium került a kezembe.

Az ismeretlen szerző szerint Magyarország egy olyan tengerben evező hajóra hasonlít, amelynek adatik időnként egy kis csendesség. (A hasonlat persze nem igazán jó, mert a tengeri hajónak az egyenletes szél a hasznos, nem pedig a szélcsend - de ne akadjunk fenn ezen.) Magyarországnak meg kell békélnie, és fel kell hagynia a hiába való vetélkedéssel. Mindezt a Mars és Jupiter állásából vezette le a politikai elemző. 

Az alább bemutatott, Magyarországról 1890-1900 között készített fotólitográfiák a Kongresszusi könyvtárból származnak. A képeken tájhasználatában takaros, karbantartott épületekkel és tisztának tűnő közterekkel rendelkező településeket látunk.

A negyvenezer fős népességű Kassa főtere a színházzal, és a közúti vasúttal.  A  városban a ló- és gőzvonatású  közúti vasút 1891-1909 között működött. A kép bal oldalán megfigyelhető, épp kövezik a teret. Kassa 1883-tól kövezetvámot szedett a városba szekérrel beérkező környékbeliektől. A városban a vízvezetéket a 1900-as évek közepén kezdik építeni.

Az 1868-as év legnagyobb buliját, a hazai dalárdák versenyét Debrecenben rendezték meg. A város beleadott apait-anyait a szervezésbe: fogadásokat tartottak tósztokkal, ünnepélyes felvonulást cigányzenével, és vélhetőleg sok-sok italozás is volt, a vendégeket ugyanis "magyar szívélyességgel" köszöntötték.

A dalverseny helyszínét magas deszkapalánkkal kerítették be. A főbejárat előtt jegyvásárlók tömörülnek. A palánk mellett belépti díjat fizetni nem akarók hallgatóznak.

Diktatúrákban a vicclapok nem viccesek. Így volt ez a Ludas Matyival is, amelynek 1950-es évekbeli tevékenységét a rendszerhű nyalizás és az élethazugságok itatják át. Nem humoros az alábbi "Pillanatképek Debrecen kultúréletéből" című képes riport sem. A rajzokból kiderül, hogy a debreceni kultúrmunkások nehéz és hiányos munkafeltételek között dolgoznak, a város lakossága pedig az amerikai tánczene és a pesti polgári kabaré iránt érdeklődik. Ez utóbbinak kritikának az a kimondatlan üzenete: értéktelen (azaz a szocializmustól idegen) szemetet fogyaszt Debrecen lakossága.

 A televízió  Amerikában erőszakra nevel - ez az üzenete ennek a legkorábbi,  televízióról szóló hazai karikatúrának.