Timelord

"Asszonyi állat"  - így jellemezték az 1850-es években Pepita de Oliva spanyol táncosnőt, aki szexuálisan fűtött, visszafogottságot nem ismerő, szenvedélyes táncával felcsigázta a férfi állatok úri kedvét. Az volt az általános vélemény, nincs férfi, aki ellen tudna állni a hölgynek. "A jelenkor ezen légvirága" többször megfordult Pesten is, zajos sikert aratva.

A "szépség tündérnője"  Pesten egyetlen fellépéssel 500 forintot keresett, a rajongóktól pedig annyi virágot kapott, hogy "egy hatlovas szekér sem lett volna képes egyszerre elhordani".  Ráadásul, a táncosnő kifejezetten okosan bánt a szexuális vonzerejével - a korabeli források feljegyezték, hogy az ajándék virágokból kisebb csokrokat készíttetett, melyeket szuvenírként osztogatott a hódolóinak.  A szuvenírek tulajdonosai nyilván könnyebben felidézhették vágyaik tárgyát. 

De a java csak most következik.

Diktatúrákban a vicclapok nem viccesek. Így volt ez a Ludas Matyival is, amelynek 1950-es évekbeli tevékenységét a rendszerhű nyalizás és az élethazugságok itatják át. Nem humoros az alábbi "Pillanatképek Debrecen kultúréletéből" című képes riport sem. A rajzokból kiderül, hogy a debreceni kultúrmunkások nehéz és hiányos munkafeltételek között dolgoznak, a város lakossága pedig az amerikai tánczene és a pesti polgári kabaré iránt érdeklődik. Ez utóbbinak kritikának az a kimondatlan üzenete: értéktelen (azaz a szocializmustól idegen) szemetet fogyaszt Debrecen lakossága.

„Amikor az intendáns kellő politikai támogatottságot élvezett, és távol tartotta magát a művészeti ügyektől, akkor zeneileg kimagaslóan termékeny időszakokat ért meg az Opera” – ez a lényegre tapintó mondat a Magyar színháztörténet c. monográfiában szerepel.

A 19. század utolsó évtizedeiben három igazgató (másképpen intendáns) Podmaniczky Frigyes, Keglevich Iván és Beniczky Ferenc működése nyomta rá a bélyegét az Operaházra. Podmaniczky a kompromisszumok mestere volt. Keglevicz egyszemélyi vezetéssel kísérletezett. Beniczky politikai hajsza miatt távozott az Operaház éléről. Ő volt az első direktor, akinek sikerült az Operaházat rentábilisan működtetni.

Ez egy remek sztori, nem is értem, miért nem filmesítették még meg.

Az előzmények

István 1038. augusztus 15-én meghall. A király testét a székesfehérvári bazilika közepére helyezett szarkofágba temetik. Az élet megy tovább a szokásos véres hatalmi cirkuszokkal. 1061-ben pogányzavargások törnek ki, emiatt a sír kirablásától tartó kanonokok a szarkofágból kiemelik a testet és elrejtik egy föld alatti kősírba. A test áthelyezése során István jobb karját, kézfején a rajta lévő gyűrűvel leválik. A maradványt ereklyeként a káptalani kincstárba helyezik el. A kincstár egyik őre, Merkur a jobb kézfejet innét ellopja és saját bihari birtokán elrejti. A lopás pontos évszámát nem tudjuk.