Timelord

A közelmúltban hozzájutottam egy alig öt fotóból álló, 1911-ben összeállított fényképalbumhoz. Azt vélelmezem, hogy az    albumot Fekete Ella állította össze egy számára igen nagy jelentőségű napról. Ez nem egy átlagos vasárnapi kirándulás volt Dobogőkőre, hanem élete kitüntetett pillanata, melynek emlékét örökre meg akarta őrizni a szívében.

Az első világháború előtt egy fényképezőgép birtoklása, és az amatőr fotózás egyáltalán nem volt szokványos dolog. Itt sem ezzel állunk szemben. A szereplők egyike, a későbbi szekszárdi fényképész Nőger Frigyes. Ő volt az, aki magával hozta a gépét, és beállította a kompozíciókat.

Ami a kirándulást illeti, 1911-ben Budapestről Dobogőkőre kétféle módon lehetett eljutni. A drágább és lassúbb megoldás az volt, ha a kiránduló leszállt Pomázon a hévről. Ha sikerült egy fuvarost találni, bérelhetett egy lovaskocsit Pilisszentkeresztig. Onnét pedig kezdődött a gyalogtúra.  A másik racionálisabb, olcsóbb - ráadásul kényelmesebb - opciót Dömös jelentette. A  Dobogókőre vágyódó pestiek reggel felszálltak egy Dömös felé tartó gőzösre, a túra végeztével pedig szintén hajóval jöttek vissza.

A sztori szereplői a következő személyek.

A szerelmespár, nagy valószínűséggel Fekete Ella és Keresztény Béla. Figyeljétek meg, milyen diszkréten fogják egymás kezét. Mindketten kifejezetten jól öltözöttek, különösen a férfi viselete nem való egy kiránduláshoz. A nő kezében lévő virágcsokrok vásárolt darabok, nem pedig egy erdei mezőn ötletszerűen összegyűjtött csokrok. A férfi érzelmeinek hevességét, az udvarlás intenzitását mutatja, kényelmetlenül sok virág van a nő kezében. Kényelmetlenül sok a kiránduláshoz képest.

Az 1896-os millenniumi kiállítás leglátványosabb kuriózuma Godard kapitány kötött léghajója. A léghajót Budapesten állította össze a francia Louis Godard. Üzemeltetése üzleti vállalkozás.

A millenniumi kötött léghajó látványos plakátja nem a millenniumi kiállításra készült. A kiállítás megnyitása elött a léghajót már ki lehetett próbálni. A felszállóhely az akkor még nem létező Szépművészeti Múzeum Dózsa György út felöli oldala környékén - valahol a Lendvay utca sarkánál - volt.

Az első hivatalos felszálláson Budapest főváros illetékesei, a másodikon pedig az újságírók vettek részt. A szerencsés elsőket az foglalkoztatta leginkább, mi történik, ha elszakad a kötél? A válasz: semmi. Kötélszakadás esetében az utasok olcsó pénzért tesznek egy léghajós kirándulást. A kötél természetesen nem szakad el, és "a főváros közegei meg voltak fosztva attól a gyönyörűségtől, hogy esetleg egy egész napig barangoljon velül a léghajó és valahol a sikoki erdőbe tegye le őket egy sötét éjszaka". Az utazás 12 percig tartott. 

Egyszer volt hol nem volt, 1911 volt. Ebben az évben a Magyar Posta tizenegy személyszállító postabuszt vásárolt. A tizenegy busz közül egy - vagy, talán kettő - Igló és a tőle 26 km-re fekvő Merény között hozta-vitte a postát és szállította az utasokat. A postabusz közbenső egyik állomása Feketehegy-fürdő volt, itt készült az alábbi pazar fotó.

A postabusz az üdülőhely szanatóriuma előtt. A felvétel valószínűleg a legelső postabusz megérkezése alkalmából készült. A buszt zenével köszöntötték.

A most bemutatott felvételeket egy ismeretlen, valahol Budán lakó, és az utazásért élő-haló házaspár készítette 1966-ban. A fotókon egy nyugis nyaralást láthatunk. Figyeljétek meg a kerti bútorokat, a reggeliző asztalt a tejes csuporral, az elhanyagoltnak tűnő nyaralót és a vízpartot. Érdekes módon egyetlen olyan tárgyat sem látunk, amely ma már elképzelhetetlen lenne. Valahogy minden olyan természetes, és magától értetődő.

Magyarországon a szabadidős utazás a 19. században vált divatos szokássá. A reformkorban a világlátás élvezetét még kevesen engedhették meg maguknak - ötven-hatvan év múlva már a főgimnáziumok is tanulmányi kirándulásra vitték a diákjaikat. Az utazáshoz kapcsolódó szokások is teljesen átalakultak. A fiatal Széchenyi még ágyneműt, fegyvereket, főzőedényeket is magával egy itáliai túrához. Ilyesféle expredíciós előkészületekre a század második felében már nem volt szükség. Átalakult az úti poggyász is. Az alábbi lista 1886-ból származik, és arról szól, egy egyedül utazó férfiembernek mire van szüksége. Mi legyen a poggyászban?

Nem tudom, hogy vagytok vele, én nagyon kedvelem a madártávlatból készített ábrázolásokat.  Úgy érzem, a madártávlati rajzok ott vannak az emberi kreativitás legszebb példái között. Hiszen ezek a rajzok úgy készültek, hogy az alkotók a maguk fizikai valójában nem láthatták így a földrajzi környezetet. Mégis képesek voltak ilyen minőségben, ilyen hitelességgel bemutatni a tájat.

De miért volt szükség erre a nézőpontra?

Pont ugyanazért, amiért ma megnyitjuk a Google Maps-t és amiért rázummolunk egy részletre. Kell az infó.

A Szentendrei-szigetről 1842-ben megjelent rajz egy dunai utazáshoz készített turistatérképből származik. Figyeljétek meg: a térkép jelzi a folyami mérföldeket, Vácnál éppen áll egy gőzhajó.

A vasút előtti időkben Magyarországra utazni legegyszerűbben a Dunán lehetett. Nem véletlen, hogy a legtöbb reformkori útleírás, sőt az útikönyvek is egy dunai gőzhajózás köré csoportosították mondandójukat. 1842-ben a szokatlan utazási helyszíneket kedvelő világjáróknak egy olyan illusztrált, leporelló formátumú térkép készült a Dunáról, melynek segítségével az utazók a gőzhajó fedélzetén követni tudták a tájat. A képekkel illusztrált térképet egyúttal szűkszavú - a lényegre koncentráló - bédekkerként is lehetett használni. Rögtön meg fogjátok érteni, miképpen. Nézzünk egy konkrét példát.

Milyen nevezetességeket kínált a külföldieknek Pest-Buda? Erről készült az alábbi panorámarajz.  

Most pedig jöjjenek a részletek.

1965. április elsején a Ludas Matyi szerkesztősége az alábbi címlappal emlékeztette olvasóit az útra, amelyet Magyarország az elmúlt húsz év alatt bejárt.

Az alábbi fotó 1989. április elsején készült. Bevásárló honfitársaink hozzák haza a hűtőládákat Ausztriából.

A most bemutatott képeket egy több mint háromszáz lapból álló gyűjteményből válogattam ki. A képeslapokat egy tizenéves magyar fiatalember küldte Svájcban élő szüleinek. A kiskamasz több társával 1944 nyarán egy nagyobb  -  vagy, talán több kisebb - kerékpáros túrán vett részt Svájcban.

A képeslapok nagy száma miatt még a látszólag semmitmondó üdvözletekből is ki lehet bontani a történetet: egy szolidan élő, takarékos életvitelű, de mégis igényes és magas színvonalú neveltetést nyújtó magyar családról van szó. A fiú a kerékpártúra egyes állomásairól tudósítja szüleit. A rövid szövegek tisztelettudóak, a képeslapok feltűnően nagy része pedig madártávlatból mutatja a meglátogatott településeket és a tájat. Szinte bizonyos, hogy a nagy távlatok, a páratlan kilátás lenyűgözte a fiút, és önkéntelenül is ezeket a lapokat vásárolta meg. A gondtalan boldogságába a háború rettenete nem szűrődik be.

Tucat történet, gondolhatjátok. Van azonban ebben a sztoriban egy mozzanat, amelyik igencsak kedvemre való, és érzéseim szerint messzemenő üzenetet hordoz. A gyerek - immár felnőttként - élete végéig megőrizte a szüleinek írt képeslapjait. Fontosak voltak, mert pótolhatatlan személyes emlékeket hívtak elő.

Úgy gondolom, a gyűjtemény valódi értékét pontosan ez a személyesség adja, és nem pedig az, hogy az antikvárius piac mennyire taksálja a lapok értékét. Tanulság? Ne dobjátok ki emlékeiteket, és ne kótyavetyéljétek el őseitek múltját.  Önbecsülésből jeles.

Nem tudom megfigyeltétek-e, de a kirándulós képek túlnyomó része nem arról szól, hogy szedjük a lábunkat egy hegyi ösvényen, hanem arról, hogy eszünk, iszunk, pihenünk és jó a kedvünk. A most bemutatott amatőr felvételek is beleilleszkednek ebbe a trendbe. A képeket 1973-1975 között készítették börzsönyi kirándulásokról. Kik szerepelnek a diákon? Baráti társaság vagy munkahelyi közösség? Nem tudom. Valahogy az a benyomásom - talán azért, mert a képeken jóval kevesebb a nő, mint a férfi - hogy egy munkahelyi közösség kirándulásairól van szó.

Érdemes egy pillantást vetni a turista felszerelésre is: az alumíniumból készült pohárra, a bakancsokra, a vászonból készült válltáskára, és a hátizsákra. A felvételeken felbukkan két  turistaház is, az egyik a Magas-Tax, a másik a Nagy-Hideg-Hegy.  A legutolsó felvételen nem kirándulókat, hanem a nagy-hideg-hegyi turistaház dolgozóit látjuk.