Timelord

A távírdai eszközöket, vasútbiztosító berendezéseket gyártó Neuhold-féle gyár 1885 körül költözött a Damjanich utcába. A termelőüzem korábban a Dohány utca 80. sz. alatt működött. Mivel a főváros jelezte, hogy a telek egy részét -  utcarendezés miatt - a későbbiekben ki fogják sajátítani, Neuhold János új helyet keresett vállalkozásának. A Damjanich utca 21. sz. alatti telekre esett a választása.

Balra a Nefelejcs utca, elöl a a Damjanich utca a lóvasúttal

Az átköltözéskor a telephely persze még nem így nézett ki. A főépület még csak egyemeletes volt. A mechanikai műhelyben zajlott a termelés, a kazánházban pedig egy 12 lóerős gőzgép szolgáltatta a gépeknek az energiát.

Az első lóvasúti vonal 1868-ban érte el a Városligetet. A pálya végpontja a mai Dózsa György út és a Városligeti fasor találkozásánál volt. A lóvasúti végállomás épületét 1869-ben kezdték el építeni. A végállomást multifunkcionálisra tervezték: egy olyan épületet képzeltek el, amely nemcsak az utazók, hanem a városligeti bulizók kiszolgálására (táncos rendezvények tartására alkalmas terem, kávéház és fagylaltozó) is alkalmas. Pest városa egyetértett az ötlettel és engedélyt adott: "egy legalább ezer ember számára való vendéglő" építésére, várótermekkel.

A lóvasúti indóház elkészült tervei persze jóval realistábbak voltak. Nem volt benne sem ezer ember számára alkalmas vendéglő, sem pedig fagylaltozó. Az épület a Városliget szabadidős jellegét viszont tükrözte.

Milyen volt az épület beosztása?  A középső lépcsőn belépő utasok egy központi csarnokba léptek. Ebből balra nyílt egy szolgálati helyiség, és a jegypénztár. Jobbra  voltak az illemhelyek és egy trafik. Az épület középső traktusának két oldalán egy-egy nyitott oldalú, fedett csarnok kapott helyet. Idővel az oldalsó csarnokok egy részét beépítették.

Az alábbi terv 1905-ben készült egy ötletpályázatra. A tervező az Építészettörténeti Múzeumnak egy 150 méter hosszú, három oldalszárnyból álló, az oldalszárnyakat egy központi kupolacsarnokkal összekötő palotát álmodott meg. 

Az alábbi képregény 1881-ben készült egy a terjeszkedő fővárosban nehezen tájékozódó vidéki család megpróbáltatásairól. Budapesten ez idő tájt 360 ezren éltek. A város népességének 57%-a volt magyar,  34% német, és mintegy 6% szlovák anyanyelvű.  

A telefon előtti világban a kommunikáció leggyorsabb - és persze a legdrágább - formája a táviratozás volt. Pesten az első távírda állomás 1850-ben a Károly-kaszárnyában nyílt meg. Budán csak három év múlva, 1853-ban kezdte meg a működését egy kisebb távírda. A budai várban berendezett távírda eleinte magánszemélyek sürgönyeit nem is fogadta.

A hírek áramlásának a sebessége varázslatos élményt jelentett őseinknek. Sajnos, a táviratozás e korai időszakából igen kevés adat maradt fenn. 1855-ben egy nagy pesti jégeső után Bécsből - távirattal - rendelték meg a táblaüvegeket. Vagy például egy 1859-es színházi kritika szerint, a Nemzeti Színházban nagyobb sikert lehetne elérni, ha az aktuális színdarab helyett pusztán a a legfrissebb távirati sürgönyöket olvasnák fel a nézőknek.

Távírdavezetékeket nemcsak az állam, hanem magánszemélyek, és vállalatok is létesítettek. Legelsőként egy a mai Váci utca - Kristóf tér sarkán álló gyógyszertár, a tulajdonos emeleti lakása és a laboratóriuma között készült el a vezeték. 

A budapesti központi távírda állomás a mai Petőfi Sándor utcában, a főposta épületében működött.  A képen a sürgönyfeladás termét látjuk 1874-ben. A hivatalnokok a sürgönyök szövegét csőpostával továbbították az épület emeletén üzemelő gépterembe. Táviratokat éjjel-nappal fel lehetett adni.

Az első hazai telefonhálózat igen hamar  – az 1877-es világelső bostoni hálózat után négy évvel ­– 1881-ben megkezdte működését Budapesten. A telefónia korai időszakában - az előfizetők alacsony száma miatt - térképeken is lehet ábrázolni (lásd a fehér pöttyöket) a telefon terjedését. Nézzük, mi derül ki mindebből.

A telefon terjedése az első években egy olyan a szárazföldre ki-kicsapó hullámverésre emlékeztet, melynek visszahúzódása után a fövenyben csillogó víztócsák maradnak. A terjedés nem mutat térbeli egyenletességet. Nem sugaras szerkezetű, nincs központja, de van terjedési iránya. Ez az irány inkább északi és északkeleti, mintsem déli, délkeleti.

1881. február 10.  Előfizetők száma: 23.

A vízhordási biznisz egyike volt a 19. század családi kisvállalkozásainak. A hatékony munka szervezettséget, férj-feleség és talán a gyerekek együttműködését is igényelte. Ebben a bizniszben szükség volt egy szamárfogatra, hosszú nyelű vízmerő edényre, hevederekkel háton is cipelhető fedett vízszállító hordókra.

A most bemutatott metszet 1857-ben egy párizsi képes újságban jelent meg. A rajzoló a Rózsadomb tetejéről figyelte meg a várost. Ez idő tájt 187 ezren éltek Pest-Budán.

Javaslom, töltsétek le az alábbi, a szokásosnál nagyobb felbontásban feltöltött rajzot. Érdemes.

Úgy képzelem, hogy a maroknyi csíkszeredai élete - mert a településnek még 1900-ban sincs háromezer lakosa - lassan és kiszámíthatóan csordogált. Roppant kevesen éltek itt, ahhoz képest, hogy egy megyeszékhelyről van szó. Álmos, országos eseményekben nem bővelkedő, nyugodt kisvárosban járunk. A vár környékének ősi településszerkezetében, a hagyományos parasztházas utcácskákban már feltünedeznek a nagyobb, polgári lakóházak. Sőt a távolban már emeletes középületeket is látunk. Az ismeretlen fotós a vasúti töltés, vagy tán a vasútállomás irányából ragadta meg a kisvárosi hangulatot. Ilyen volt Csíkszereda 120 évvel ezelőtt.

Az alábbi kép a Kiskörutat ábrázolja 140 évvel ezelőtt. Persze az utcát akkor még nem így, hanem Országútnak nevezték. Balra elől a Király utca nyílik, hátul pedig a Dohány utca eleje látszik.