Egyszer volt, hol nem volt, 1888. december 30-a volt. A balatonszentgyörgyi állomásra rendben befutott a vonat Nagykanizsáról. Miután a szerelvény továbbment, és az állomás is elcsendesedett, két, a vonatról imént leszálló házaló kereskedő szép sorban végig járta a szolgálatban lévő altiszteket. Kurrens árucikket, zsebórákat kínáltak a vasutasoknak.
A két kereskedő jól ismerte a potenciális vevőkört. Tudták, hogy a forgalomban dolgozó vasutasoknak szükségük van zsebórára, mert ezek használatát a vasúttársaságok előírták. Azt is tudták, hogy a munkavégzéshez szükséges zsebórákat viszont a vasutasoknak kellett megvásárolniuk, nem pedig a munkaadónak. A két kereskedő tehát leszállt a vonatról, és a bolti ár harmadáért, alig négy forintért ezüst remontoir zsebórákat kínáltak.
Az üzlet mindenkit érdekelt, de az alacsony ár gyanút keltett. Az állomás területén bizniszelő kereskedőkre felfigyelt a balatonszentgyörgyi állomásfőnök is. Azzal az ürüggyel, hogy ilyen olcsón ő is akar vásárolni egy ezüst órát, behivatta az irodájába a kereskedőket. Hogy mi hangozott el pontosan a forgalmi irodában, azt nem tudom. Azt azonban igen, hogy a kereskedők az olcsó árat egy váratlan pénzzavarral próbálták megindokolni. Mindez nem volt meggyőző, az állomásfőnök pedig olyat tett, amit ma senki sem tenne. A vasúti szolgákkal megkötöztette a kereskedőket és táviratozott a nagykanizsai rendőrségnek.
