Az 1860-es években egy porosz utazó élménybeszámolót írt alföldi úti kalandjáról. A történetnek van néhány mozzanata, amely különösen a  kedvemre való. 

A Tiszafüredről Debrecenbe tartó porosz hátán a Hortobágy közeledtével „borzongás futott végig”, mert ott sok a rabló, és mi lesz, ha úti szekerüket megtámadják... hogyan zajlik le a támadás? Mi fog történni?

„A hortobágyi csárda Tiszafüredhez hét mérföldnyire fekszik, odáig egyetlen házat, egyetlen fát sem láttam, csak itt-ott egy-egy gémes kutat, mely a kék láthatárról úgy tűnt elé, mint magányos felkiáltó jel egy ív papíron. (…) Minthogy Tiszafüreden csak villásreggeliztünk, itt akartunk ebédelni, a csárdás azonban nem igen vigasztalt, mert azt mondta, hogy nincs semmije, legfeljebb olyan sültje, amit valószínűleg nem fogadunk el. Azt hittem, hogy e sült tán ürgéből és mezei pocokból készült, ő azonban felvilágosított, hogy foglyokból. Később még más ételeket is kerített elő, úgymint káposzta levest bizonyos fajtájú hallal, melyet én nem ismerek, mely azonban igen ízletes, a hal neve csík. Az évszak nem volt az, melyben a foglyokat meg a csíkot eszik, mindazonáltal nagyon jól esett mind a kettő.

A hortobágyi csárdában tartózkodásunk ideje alatt egészen parasztosan öltözött három fegyveres lovag jelent meg. Fokosokkal, pisztolyokkal és puskákkal voltak felfegyverkezve. Bánlaki ismerni látszott őket, mert olyformán beszélt velük és bort hozatott számukra. Azt hittem, hogy pandúrok,  mert ezeket ilyekül láttam ábrázolva egy német képes lapban, s csak már mikor a hortobágyi csárdát elhagytam, akkor tudtam meg, hogy betyárok voltak az Alföld ezen félelmetes rablói. Most már nagyon sajnáltam, hogy jobban nem vettem őket szemügyre.”