Timelord

Hogyan kell az ember jövőbe vetett hitével, reményeivel játszadozni aktuális politikai célok érdekében? Az alábbi karikatúra szépen példázza mindezt.  Rákosi Mátyás a rajzon olyan teljesítménnyel büszkélkedik, amely a valóságban nem történt meg: az erős forint bevezetésére majd csak később, augusztus elején fog sor kerülni. Az új fizetőeszközzel tehát egy olyan szituációban dicsekszik, amikor az üzletekben gyakorlatilag semmit sem lehetett vásárolni. Amikor a munkába járás egyetlen ellentételezése az üzemi ebéd volt, mert a fizetés nem ért semmit. Egy ilyen tragikus gazdasági helyzetben, a társadalmi feszültségek közepette szeleteli az aranyforintot jelképező szalámit Rákosi. A rajzoló üzenete világos: hamarosan jobb lesz minden, és ezt a baloldal politikusainak köszönhetjük.

A "Jó bérnek nem kell cégér" feliratú söröshordóval foglalatoskodó Szakasits Árpád ígérete még a forint bevezetése után sem valósult meg. A forintosított fizetésekért ugyanis jóval kevesebb terméket lehetett vásárolni, mint a háború előtti békeévekben.

Feltűnő módon a rajzon a földosztás tortája még érintetlen, miközben 1945-ben több százezren jutottak földbirtokhoz. Mindez azt sugalmazza, a Földbirtokrendező Tanácsnak még van mit osztogatnia.

Lehet-e humoros egy pénzintézet bukása?  Nyilvánvalóan nem. Kivéve akkor, ha a kárörömre építünk. Ezt a népszerű nézőpontot választotta az alábbi, 1873-ban készült képregény rajzolója is. A rajzokon egy egyre feszültebben viselkedő, és egyre olcsóbb járművel közlekedő bankárt látunk. A Franco-magyar Bank részvényárfolyamának sülyedése végül egy kétségbeesett futásba torkollik.

A bank körülbelül 2,5 millió forintot veszített. Mekkora volt ez az összeg? Ugyanebben az évben az egyetemek éves fenntartása az államnak 800 ezer forintba került, új utak építésére pedig 1,2 milliót költött. Szóval nagy volt a veszteség, és nagy volt a botrány.

Olvasom a hírt, hogy újratárgyalják Hóman Bálint életfogytiglani elítéltetését. Rögtön eszembe jutott ez az 1945-ös karikatúra Hómanról.

Történészek körében hallottam azt a szóbeszédet, hogy Hóman pusztán gyávaságból nem menekült ki arról a minisztertanácsi ülésről, amelyik megszavazta a Szovjetunió elleni hadba lépést.  Hogy mindezt lehet-e tényekkel is igazolni, azt bevallom nem tudom. Azt viszont igen, nagy történész volt.

Az alábbi, 1872-ben megjelent karikatúra - ellentétben a 19. századi belpolitikai karikatúrák többségével - nem igényel magyarázatot. 

Az alábbi 1880-ban megjelent költemény arról szól, a magyarság két nagy pártra oszlik, az egyik párt Európa, a másik Ázsia. Az ázsiai vadság támadja a hazát, pogányok pusztítják az országot. Szent István megfeketedett ujja azonban Európa felé mutat.

Pénzügyi válságok képi megjelenítése hálás témája volt a 19. századi karikaturistáknak. Joggal gondolhatnánk, hogy az állami pénzügyek szövevényes témáját meglehetősen nehéz humoros képpé átformálni. Mindez mégsem volt így. Erőteljes képi hasonlatokkal bonyolult kérdéseket is meg lehet jeleníteni.

 A képen a magyar pénzügyminisztert (Szapáry Gyula), mint egy házaló vándorárust látjuk. A házaló kopott és foltozott batyujából a magyar államkötvények lógnak ki. A tilinkózó pénzügyminiszter áruja iránt azonban senki sem érdeklődik: a gazdák nem hagyják abba a pipázást, nem kelnek fel a lócáról. Részvét nélkül és távolságtartóan figyelik a pénzügyminiszter küzdelmét az acsarkodó kutyákkal. A kutyák a rajzon az újabb kölcsönnel ellenséges sajtót jelképezik.

Itt a vége, fuss el véle.

Hát persze, hogy politikai gyűlölködéssel.

Az internet előtti világ kedvelt módszere meglehetősen egyszerű volt. Első lépésben provokálj veszekedést, majd sértődj meg, fenyegetőzz, de alapost. Második lépésben szerezz tanukat, és bosszúra szomjazva árulkodj tartó gazdáidnak. Még nagyobb lesz a cirkusz, ha a politikát is belekevered. Akarj győzni, akard legyőzni (vélt) ellenséget.  

Az alábbi primitív történet 1950-ből származik. A bejelentő politikai komisszár volt, a levél stílusa és helyesírási hibái magáért beszélnek.  

Ami most jön, az a legkevésbé sem szórakoztató, sokkal inkább elborzasztó. Indulataimat visszafogva, következzék egy szemléletes példa politikusaink teljesítményéréről egy az ország emberi erőforrásait feltáró speciális mutatóval összefüggésben. 

Az egyetemisták száma százezer lakosonként négy időpontban: 1920, 1950, 1970 és 2000.

Az Osztrák-Magyar Monarchiából megalakult három, történelmileg eltérő gazdasági és kulturális fejlettségű ország (Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország) sorsát érdemes megfigyelni.

 1920-ban a magyar egyetemisták aránya átlag körüli.

Ma megtudtuk, röpke néhány éven belül,  milyen lesz az Andrássy út: autók nem járnak rajta, helyette fiákerek, kerékpárok és gyalogosok lesznek. Így vissza fog jön a békebeli hangulat. Ripsz-ropsz kiválogattam néhány képet, hogy könnyebben el tudjuk képzelni, mi vár ránk.

Anno Budapest sokkal de sokkal kisebb kiterjedésű gyalogosváros volt. A közforgalmú járművek napi használatát, netán a kocsitartást  igen kevesen engedhették meg maguknak. A boldog békeidőkben a városlakók gyalog mentek a munkába, és gyalog intézték napi ügyeiket.

 Az Andrássy út forgalma az 1890-es években. Budapest népessége kevesebb mint félmillió.

A válasz: nincs. Ha viszont nincs lelkiismerete, akkor lehet-e egy politikusnak lelkiismeret-furdalása? Ez a logikai ellentmondás a 19. századi véleményvezéreket egyáltalán nem zavarta.  Ennek a tézisnek a képi megfogalmazásáról mutatok néhány ábrázolást.

 1898-ben hosszú szenvedés után életét veszti a század legsikeresebb német politikusa Bismarck kancellár.