Timelord

Közkeletű reflex, hogy embertársainkat kinézetük és öltözetük alapján akarva-akaratlanul megítéljük. De mi a helyzet a politikai nézeteinkkel? Azt is le lehet olvasni a fizimiskánkról?  Erre ad választ az a kilenc karikatúrából álló képsorozat, melyet Jankó János 1865-ben készített.

A kérdésre Jankó igennel válaszol. Igen, az emberek külsején tükröződik politikai hovatartozásuk.  Számít a kalapforma, és persze az életkor is. Feltűnő módon a magyaros mente viselete viszont még nem politikafüggő.  

Az első három képen mintha Deák, Petőfi és Kossuth nézne vissza. Érdemes megfigyelni, hogy a konzervatív és ókonzervatív közötti különbség mily csekély, sőt mennyire közel állnak a reakcióshoz.  Remek találat a megsavanyodott ultramontán, kezében egy fenyegetőzőnek tűnő levéllel.  Legkeményebben Jankó a bürokratákkal bánt el. A taknyát a tintába csöpögtető bürokrata rajza már az undorkeltő kategóriába tartozik.

Az alábbi, 1901-ben megjelent karikatúra a fővárosi színházak műsorpolitikája körüli kultúrharc képi ábrázolása.  A  nő–férfi és magyar–idegen ellenpárból is építkező rajzon ádáz tekintetű kurucok (Herczeg Ferenc, Berczik Árpád és Abonyi Árpád írók)  kivont fegyverrel támadják a ledér öltözetben menekülő színésznő-labancokat.  A csata kimenetele nem lehet kétséges.

A színésznők az idegen, külföldi írók zenés színdarabjait testesítik meg. A ledér öltözet utalás a színdarabok könnyed hangvételére. A rajz azt a benyomást kelti, mintha a fentebbi magyar szerzők színdarabjai mondandójukban fajsúlyosabbak lennének. Mindez azonban nem így volt.

A színházi programmá emelt nemzeti irányra Ady is felfigyelt: "Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti - általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre" .

Pont száz éve, 1912-ben készült az alábbi karikatúra. 

Tanulság? Új nincsen.

1956. október 18.  és 1957. február 21-e között nem jelent meg a Ludas Matyi. Úgy képzelem, hogy a forradalom leverése utáni első címlapon a szerkesztőség hosszasan dilemmázhatott. Muszáj volt reflektálni az eseményekre, de hogyan?

A lap ugyanis nem tehetett úgy, mintha semmi sem történt volna az elmúlt hónapokban. Az ellentmondás  többszörös lehetett.  Feszült egy ellentét a vicclap műfaja és az események véressége között.  A másik gond talán még ennél is meredekebb volt. A vicclap fojtogatóan manipulatív, a humort a diktatúra propagandaeszközének silányító múltjával szembe kellett valahogy nézni. Kérdés csak az volt, hogyan?

Mit is sugall ez a címlap? Számomra azt, hogy az élclap nem vállalta a felelősséget a Rákosi-rendszer működtetésében játszott hazug, és uszító propagandájáért. A szerkesztőség nem felnőttként, szégyenkezve és őszintén néz szembe a lap múltjával, hanem gyermekded kifogással próbálta megúszni a számonkérést. Hiszen egy gyereknek a felnőtteknek megbocsátanak! Az erkölcsi ítélet megsemmisítésétől távolítja el magát az újság azzal, hogy a szigorú bíráló a távoli múltból érkezett. Ráadásul a tanító azt állítja, Ludas Matyi 1949-1956 között "néhányszor" felelt rosszul. 

Ez bizony elégtelen. Sőt, bukás a javából.

Diktatúrákban nehéz a karikaturisták élete. Sértődékeny, bosszúálló és megtorló államban a hatalmon lévők kárára ugyanis nem lehet viccelődni. A Ludas Matyi 1956-os lapszámaiban már fel-feltünedeznek (nem túl sűrűn) a Rákosi-rendszer morális repedéseit  tükröző rajzok. Most ezekből mutatok be néhányat.

A karikatúrák többsége a személyi kultuszt kisemberi közegbe helyezni, mintha az önkényeskedő hatalomgyakorlás jelensége valamiféle hivatali, munkahelyi elöljárók "ügye" lenne.

A Ludas Matyi 1956-ban eddig mert elmenni a rendszer bírálatában.

Az ötvenes években a  Ludas Matyi szerkesztősége tudatosan törekedett arra, hogy  vidéki városokat és fontosabb termelőüzemeket humoros riportokban bemutasson. Ez a feladat nem lehetett egyszerű, mert a humor nem ilyesformán helyspecifikus. 

1956-ban Sopronra került a sor. Magától értetődően a riporter a városi tanácsra is beköszönt. Itt megtudta, hogy a soproniak két dologra -  a textiliparra és a városi zenekarra - a legbüszkébbek. Sopron három dologra vágyik: "ruhafélékben, színben, modellben nagyobb választékot kapjon és az anyagok színe-javát ne Győr tartsa vissza magának",  ezen felül családi vendéglőt és egy önálló színházat szeretnének.

Ezen vágyak  függvényében  némileg furcsák az alábbi, az omladozó és lelakott óvárosról, és a hiányos közlekedésről szóló karikatúrák. 

Lássuk, milyen volt az élet 1956-ban Sopronban a Ludas Matyi szerint. 

Bizonyára olvastátok a hírt, és az ehhez fűzött véleményeket az V. kerületben napokban felállított, egy 19. századi rikkancsot ábrázoló szobor, illetve a kezében tartott 21. századi újság körüli ügyről. 

Itt az ideje, hogy elmeséljem, mit is "fedeztem" fel alig néhány hónapja. Az V. kerületben van egy másik, alig néhány éve felállított zsánerszobor is. A Zrínyi utca és az Október 6. utca sarkán álló rendőrszobor joviális, békebeli hangulatot árasztó alkotás. Amikor először láttam, ismerősnek tűnt az alakja, mégsem tudtam hirtelenjében hová tenni.

A MÁV az 1920-as évek elején egyik válságból a másikba zuhant. Kezdődött a trianoni veszteségekkel (jármű, hálózat, személyzet), majd folytatódott a szén- és anyaghiánnyal, az inflációval, a menekült vasutassággal stb. Ripsz-ropsz kiderült, a világháború előtti módon a MÁV tovább nem működtethető.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az 1920-as években az államvasút mindkét elnöke (Láner Kornél és Samarjay Lajos) nagy tudású vasúti szakember volt. Az ő munkájuk révén az 1920-as évek második felében, egy nagyívű koncepció alapján elkezdődött a MÁV modernizációja. A modernizációnak személyzeti, műszaki, kereskedelmi és pénzügyi elemei is voltak (a hegyeshalmi fővonal villamosítása, a 424-es univerzális gőzmozdonyok forgalomba állítása, a mellékvonali motorkocsiüzem, a gyors-sínautóbuszok, a háztól-házig tartó fuvarozás bevezetése, a filléres gyorsvonatok kitalálása stb).

Az alábbi, 1925-ben megjelent  karikatúra sorozat a MÁV racionalizációját figurázza ki a maga túlzó eszközeivel. Olyan pillanatban született a rajz, amikor a modernizáció híre már köztudott volt, de eredményeit még nem igazán lehetett látni.

A most bemutatott, 1865-ös karikatúrasorozat eredeti címe: Recept a kövérség ellen. A képsorozat rajzolója, Jankó János azt állítja, a választási kampánnyal együtt járó szellemi erőfeszítések és testi megpróbáltatások lefogyasztják a képviselőjelölteket. A rajzokon az egyre jobban soványodó képviselőjelölt mint izzadó hordószónok jelenik meg. De nem járnak jobban a választópolgárok sem. Mert a hazudozó és hízelgő képviselőjelöltekhez borgőzös, duhajkodó, csőcselék-közeli választópolgárok passzolnak. Zsák és a foltja.