Timelord

A mai képet is az élet ihlette. Jó szórakozást.

A most bemutatott, tizenkét rajzból álló képregény 1873-ban jelent meg a magyar sajtóban. A rajzsorozat a bécsi világkiállításon egy - állítólag - a valóságban is megtörtént esetet ábrázol. A képregény semleges címe (Kérek tüzet!) és tényleges mondandója (trükkös szivarcsere és a reklamáló áldozat megbüntetése) közötti ellentétet tovább erősíti a nemzeti karakterológia közkeletű paneljeinek alkalmazása. E szerint az angolok előzékenyeket és udvariasak. És milyenek a magyarok?  Az előzékenységet kihasználó ravasz csalók, elsőként ütő agresszorok.

1963-ban vagyunk. A represszió enyhülésével párhuzamosan a Ludas Matyi hangvétele is normalizálódott. A szájbarágós politikai propaganda helyett a karikaturisták a hétköznapi élet felé fordultak. A rajzok túlnyomó többsége az élet kisebb-nagyobb epizódjait örökítette meg: káromkodó utasok, az áruhiány,  a silány termékek,  a fogyasztás, az igénytelen környezeti kultúra rendre megjelenik a hetilapban. Az ötvenes években a Ludas Matyi még a kétkezi munkásokat hibáztatta a sztálinista rendszer működési zavaraiért, az 1960-as években ilyesmi már nem fordult elő.

A most bemutatott, 1899-ből származó karikatúrasorozatot a balatoni fürdőélet ihlette. Az első két ábrázolás a férfi-nő kapcsolatok szokásos paneljeiből (szexualitás és férjfogás) építkezik. Kedvencem a harmadik, a disznócsordáját a Balatonban megfürdető somogyi kanászról készített rajz. A vénasszonyok riadalma, az előrenyomuló disznócsorda  törtetése, az ostorpattogtató és pipázó "kultúrkanász" életszagú  jelenete még ma is könnyen átérezhető. Az utolsó karikatúra nem más, mint egy vicc (hogyan kerül a Balatonba fogas) képi megfogalmazása.

Az alábbi, 1872-ben megjelent karikatúra - ellentétben a 19. századi belpolitikai karikatúrák többségével - nem igényel magyarázatot. 

Az alábbi, négy rajzból álló viccesnek szánt politikai képregény 1947-ben jelent meg a Pesti Izében. A képregény célja  a hároméves terv népszerűsítése.

Dörmögő Dömötör panaszra megy Rákosihoz, mert barlangjának egy részét az állam egy másik - de az ott lakásra Dörmögő szerint méltatlan - állampolgárnak kiutalta. Dörmögő reklamációját a lakáshivatal elutasítja. Feltűnő módon Dörmögő nem az államigazgatási eljárás jogszabály-ellenességét bírálja, hanem azt állítja, a tisztviselők politikai nézetei (ti. reakciósok) miatt született meg az inkriminált határozat.

Dörmögő Dömötör ilyen előzmények után fordul Rákosi Mátyáshoz. Joggal feltételezhetnénk, hogy a képregény  sematikus - a jó király igazságot tesz - befejezéssel zárul, azaz Rákosi közbenjárására Dörmögő Dömötör visszakapja barlangját, és jól megbüntetik a vétkeseket.  A sztori mégsem így folytatódik.

Rákosi Mátyás a távolabbi, de még belátható jövőbe tolja ki a megoldást. A hároméves tervet fogja bunkósbotként használni a reakciósok ellen. Agresszió és a szebb jövő ígérete - ebből áll a politikai eszköztára.

A barlangról pedig szó se essék.

Itt a vége, fuss el véle.

1957-ben jelent meg az áruló szó többértelmű jelentését ügyesen kihasználó karikatúra. A képen a Rákosi-rendszer két egykor ünnepelt  írója piaci kofaként -  talán egymással is versengve - árulja műveit.

A rajz azon a máig közkeletű feltételezésen alapszik, hogy a rendszeráruló és a hazaáruló között nincs különbség. Mert a rendszer, az maga a haza.

Az 1956-os forradalom kitörése utáni fél év alatt 194 ezer magyar állampolgár hagyta el hazánkat. Budapest lakosságának 4%-a disszidált. Magyarország két évnyi természetes szaporulatát veszítette el. Hogyan reagált a Ludas Matyi minderre?

Az alábbi, 1957-ben megjelent karikatúrák hangvétele nem egyöntetű. Találunk közöttük emberséges, tárgyilagos, de rosszindulatú és gyalázkodó rajzot is. Egyedül humoros nincs közöttük. Nem véletlenül.

Az alábbi karikatúra 1950-ben jelent meg a Ludas Matyiban. 

A képi és nyelvi humort nélkülöző rajznak erős a jelentéstartama. 

A rajz alkotója abból a magyar népszokásból építkezik, hogy a téli estéken a meleg kemencék mellett összejövő rokonok, szomszédok a kukoricamorzsolás közben csendes beszélgetéssel, és mesehallgatással mulatták az időt. Az ethográfusok szerint ezeken a csendes estéken az időjárásról, a jószágokról, a piaci árakról volt szó, "majd a politikát hányják-vetik, vagy a városban történteket tárgyalják csendes pipaszó mellett. (...) Előhozakodnak a helyi híres betyárok viselt dolgaival. (...) Mint ahogy a kemence árasztja a meleget, úgy áradnak a jelenlévők szájából az újabb és újabb történetek. (...) E tréfás és komoly történeteket tátott szájjal figyelik a gyerekek. Szeretnek ott lenni a meleg együttességében. Egy-egy estének az emléke megmarad a lelkükben."

A "meleg együttesség"  hiányzik a karikatúrából. A falusi kukoricamorzsolás helyszine sem egy parasztház kemencepadkája, hanem valamiféle magtár, csűr vagy kitudja mi. Villanyvilágítás mellett zajlik a munka, talán egy állami gazdaságban járunk. Hideg, de legalábbis hűvös van. 

Ebben a környezetben egy politikai agitátor Lenin-mesét kezdeményez. A népművelőnek álcázott forradalmár vendégként viselkedik a jelenetben. Alakja telitalálat: vállára vetett kabátja, felgyűrt ujjú ingje, és micisapkája jelzi, városi emberrel van dolgunk. A Leninről szóló mese részleteit persze nem ismerjük, de a karikatúra képaláírása ad némi fogódzót: egy halott múltbéli tettei boldogságunk forrása. Igehirdetés ez a javából.