Timelord

Gyűlöletből táplálkozó humor nem létezik. A most bemutatott, az 1944-es nyilas hatalomátvétel előtt megjelent  karikatúrákat  a gúnyolódás, és a  mások szenvedése feletti örvendezés jellemzi. Ismerős attitűd.  És persze ismerősek a rajzokban megfogalmazott toposzok is.

De mi volt ezeknek a karikatúráknak a célja? Kacagjanak a nem zsidók? Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Nézzétek meg alaposan, hogyan ábrázolják a zsidókat. A rajzok ravaszsága abban rejlik, hogy azt sugalmazzák, nem is létezik a szenvedés. Meg különben is. Megérdemlik a sorsukat. 

1946-ban vagyunk. Dübörög az infláció, a Ludas Matyi húsvéti száma például 1,2 millió pengőbe kerül. Egy hét múlva, a következő lapszám ára már 3 millió.

A moszkvai tárgyalásokról hazaérkező politikusok ajándékul egy nagy - ismeretlen tartalmú - tojást hoznak a magyar népnek. A húsvéti nyúlként ábrázolt Rákosi Mátyás átszellemülten töri fel az ajándékot. De mi van a tojásban?

Egy országgyűlési választáson bevetni a szexuális vonzerőt? Miért is ne, ha ez kell a győzelemhez. A dolog akkor válik hátborzongatóvá, ha nincs vonzerő, nincs stílus, nincs játékos fantázia, de úgy teszünk mintha lenne. Mindezt szépen példázza az alábbi 1947-es karikatúra. A rajzoló úgy tesz, mintha a savanyú arcú, szikár, karcos modorú kommunista Gerő Ernő közismerten vonzó, sármos férfi lenne. 

A választási szex témáját ennél jóval ügyesebben oldotta meg Zórád Ernő az alábbi rajzában.

 Milyen az ideális párttag? 68 évvel ezelőtt ilyen volt. 

A humor történetében a jövőképek az abszurdig fokozott technikai fejlődés és mindeközben változatlan társadalmi viszonyok ellentétére épülnek. Az élclapokban a  jövőről szóló ábrándozások akkor bukkannak fel,  ha enyhíteni kellett az alig elviselhetőnek érzett jelen feszültségeit. A mostani 1946-os képsorozat is ilyen. A hiperinflációban vergődő, élelmiszerhiánytól sújtott Magyarországnak a könnyed és vicces rajzok a reményt és vigasztalást sugalmazták. A távoli jövőben, azaz 1996-ban a magyarok gazdagok lesznek, viszont a mutyizóktól és a pártpolitikai cirkuszoktól még akkor sem szabadulnak.

A mai sztori egy klasszikus műveltségű, de nevét a nyilvánosságban fel nem vállaló karikaturistáról, illetve a politikai propaganda sulykolására használt - ritkán vicces - élclapok sajátos kapcsolatáról szól.

1946-ban vagyunk, a társadalom traumatizált, a közélet hisztérikus, a pártok és politikusok pedig egymás kinyírásával foglalkoznak.  A politikai helyzet érzékeltetésére a karikaturista egy világhírű, 1632-ben készült Rembrandt festményt aktualizált. A szokatlan témájú festményen egy boncolást láthatunk, melyet a boncmester tanítványai elmélyülten figyelnek.

Bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/The_Anatomy_Lesson_of_Dr._Nicolaes_Tulp

Mindez karikatúrába átfordítva a következőképpen nézett ki.

A boncasztalon fekvő demokráciát a politikai pártok vezetői állják körül. A hulla (?) mellkasán a szociáldemokraták híres jelvénye, a kalapácsos ember. A résztvevők konzíliumot tartanak. Egyenrangúak és egyformák. A rembrandti kompozícióból a rajzoló a mester és tanítványai (vagy főnök és beosztottai) felállást azonban már nem merte átvenni. Miért nem? Mert ebben a kontextusban, ezt már a politikai felelősség képi ábrázolása lenne.

Erre pedig sem a rajzolónak, sem pedig az rajzot megjelentető újságnak nem volt bátorsága.

Itt a vége, fuss el véle.

Röviden a válasz: hozzájutottak és megszerették az ízét. Hosszabban: a 19. század második felében történt a  nagy sörügyi áttörés. Mint minden, persze ez is összefügg a vasút terjedésével. Tradicionálisan népünk ugyanis inkább borissza volt, mintsem sörfogyasztó. A vasút tette lehetővé, hogy olyan vidékekre is eljusson a sör, amelyek fogyasztási kultúrájában a sör korábban szinte ismeretlen volt. Idővel aztán - a sörfogyasztás lassú emelkedésének hatására - egyre-másra létrejöttek a kisebb vidéki sörfőzdék is.  A kisebb sörfőzdék a vasúti szállításra már korántsem voltak úgy ráutalva, mint a nagy kapacitású sörgyárak. A helybéli sörfőzdék legfrissebb főzeteiket inkább szekérfuvarral juttatták el a környékbeli falvakba. Ezt láthattuk a Sörgyári sapriccio című filmben is. 

De ne szaladjunk az időben ennyire előre.

Az 1860-as évek elején járunk. Az alföld nagy városait már el lehet érni vasúttal. Növekszik a sör népszerűsége. Az alábbi, négy rajzból álló képregény címe: A falusi embör és a sör.

Az alábbi 1965-ös karikatúrában Várnai György a szebb jövőről szóló, hurrá-optimista sajtótájékoztatók légkörét ragadta meg. Figyeljétek meg a behunyt szemmel mosolygó, a buborékfújásba önfeledten belefeledkező, a valóságtól elrugaszkodott vezető elvtárs viselkedését és a vele szemben álló, munkájukat végző sajtótudósítók meghökkent arckifejezését.

A rajz a fiatal Várnai remek megfigyelőképességét, fanyar és lényegre tapintó  iróniáját tükrözi. Humor ez, a javából.

A most bemutatott, kétrészes karikatúra 1863-ban készült. Címe: Pest nevezetességei. Az első rajz a szemétszállítás igénytelenségét (nyitott szekérről leboruló mocsok) állítja szembe a jómódú Váci utca urbánus környezetével. A második rajz a csavargók és koldusok kitoloncolásának feltűnést keltő látványosságát (és mindennek hiábavalóságát) teszi szóvá.

A Budapest talpra áll című rajzsorozat 1947-ben jelent meg a sajtóban. A politikai propaganda eszközévé silányított karikatúráknak erős a jelentéstartama. A legfőbb üzenet: a főváros újjáépítése a kommunista politikusok munkájának eredménye, így a budapestiek felszabadultan élvezhetik az életet.

Talán az utolsó két rajz a leginkább viszolyogtató. A Gerő Ernőt Petőfi Sándorhoz mérő giga dörgölőzés után az erőszak dicsőítése következik. Az utolsó képen az látható, hogy egy az orosz katonaságra hajazó csizmás láb eltiporja a talpnyalókat. Ez a gondolat több szempontból is furcsa.  Furcsa mert azt állítja, hogy a hatalom éppen a neki hajbókolókat, neki talpnyalókat fogja eltaposni, és nem pedig azokat, akik ezt nem teszik. De furcsa azért is, mert a szerző a saját talpnyalói mivoltját nem azonosítja nyalásnak. Csőlátás ez, vagy - rosszabbik esetben -  cinizmus a javából.