Timelord

A bemutatott metszetek 1848-ban jelentek meg a magyar sajtóban. A fotók 2017-ben készültek.

Egy személyes emlékkel kezdem. Gyerekkorom első Rejtő regényében két kifejezést (alibi, vesztegzár) nem értettem. Emlékszem, az alibivel ellentétben a vesztegzár értelme a szövegből viszonylag hamar kiderült, bár erősen furcsállottam, ez miért nem jó buli.  Felnőttként, történészként viszonylag sűrűn találkozom vesztegzárral. A veszteglő-állomások működése, a közlekedés akadályozása, a járványok térbeli terjedése egy közlekedéstörténeti kérdés is.

Na, de ugorjunk a múltbéli valóságba! 

Forray Iván és barátja, Batthyány Arthúr nyolc napig tartó utazás után a máltai veszteglő-intézetben volt 18 napig "letartóztatva". Hasztalan volt minden ellenkezés, a sorsukba belenyugodva engedték magukat bezáratni. "A börtönőr eleinte undok kis szobát mutatott lakásul, azon gondolkoztam, miként bírjam ez embert arra, hogy nekünk jobb lakhelyet rendeljen? Kiterjesztett karokkal menvén feléje, megöleléssel fenyegettem őt, s e tréfának meg lett a hatása, és mi tüstént igen csinos lakszobát kaptunk, melyből pompás kilátásunk van a tengerre."

A két jóbarát a vesztegzár napjait rajzolással, és olvasással töltötte. Könyveket és hírlapokat a városból hozattak maguknak. "Helyzetünket némileg elviselhetővé teszi az (...) szerencsések vagyunk egypár igen csinos és művelt hölgy társaságában lenni, kikkel naponta a várda falain, mint a számunkra egyedül engedélyezett sétányon hosszasan társaloghatunk".

Luxus a vesztegzárban. Forray Iván (balra) és Batthyány Artúr  a máltai veszteglő intézetben

Lehetne birkalegelő és kilátóhely egyben.

Elkészült a világ leghosszabb vasúti alagútja az Alpokban. Talán itt az ideje, hogy vessünk egy pillantást az első magyarországi vasúti alagútra, amely Pozsonynál épült meg. A Pozsony-Marchegg közötti vasútvonalat, illetve a rajta fekvő alagutat  1848-ban adták át forgalomnak.  Az elsőként induló vonat egyik utasa leírta az élményeit:  "Fél hatkor indult el vonatunk a pályaudvarról és lassú villámhoz hasonlóan két és fél perc alatt haladtunk át a tunnelen, miközben a robogó kocsik zajának visszhangja és a lokomotívból kiáramló szikrazápor félelmes, komor benyomást keltett kedélyünkben". 

Magyarul, féltek az utasok. Nem csodálom. Az utazókat még sokáig megdöbbentette az alagút „bámulatos szerkezete".

A vasúti őr a kutyájával a pozsonyi alagútnál

Hogyan készült egy alagút a reformkorban? 

Legelsőként - az alagút tervezett irányában - 110-125 méterre egymástól, öt kutat ástak. Ezeken a kútaknákon keresztül megkezdődött a munka. A kutakba leeresztették a munkásokat, akik elkezdték az oldalirányú ásást. A kiásott földet, a szétrepesztett köveket, és a talajvízet is kutakon keresztül húzták a felszínre. Az alagút ásása egyszerre tehát több munkaterületen zajlott. Három kútnál gőzgépet is be kellett állítani a szivattyúk és emelőgépek meghajtására.

A lényeget az alábbi rajzok mutatják.

Nem tudom, hogy vagytok vele, én nagyon kedvelem a madártávlatból készített ábrázolásokat.  Úgy érzem, a madártávlati rajzok ott vannak az emberi kreativitás legszebb példái között. Hiszen ezek a rajzok úgy készültek, hogy az alkotók a maguk fizikai valójában nem láthatták így a földrajzi környezetet. Mégis képesek voltak ilyen minőségben, ilyen hitelességgel bemutatni a tájat.

De miért volt szükség erre a nézőpontra?

Pont ugyanazért, amiért ma megnyitjuk a Google Maps-t és amiért rázummolunk egy részletre. Kell az infó.

A Szentendrei-szigetről 1842-ben megjelent rajz egy dunai utazáshoz készített turistatérképből származik. Figyeljétek meg: a térkép jelzi a folyami mérföldeket, Vácnál éppen áll egy gőzhajó.

A vasút előtti időkben Magyarországra utazni legegyszerűbben a Dunán lehetett. Nem véletlen, hogy a legtöbb reformkori útleírás, sőt az útikönyvek is egy dunai gőzhajózás köré csoportosították mondandójukat. 1842-ben a szokatlan utazási helyszíneket kedvelő világjáróknak egy olyan illusztrált, leporelló formátumú térkép készült a Dunáról, melynek segítségével az utazók a gőzhajó fedélzetén követni tudták a tájat. A képekkel illusztrált térképet egyúttal szűkszavú - a lényegre koncentráló - bédekkerként is lehetett használni. Rögtön meg fogjátok érteni, miképpen. Nézzünk egy konkrét példát.

Milyen nevezetességeket kínált a külföldieknek Pest-Buda? Erről készült az alábbi panorámarajz.  

Most pedig jöjjenek a részletek.

Nem tudom, hogy vagytok vele, éreztetek-e már város iránt irracionális, érthetetlen és rejtélyes vonzalmat, de én így vagyok Debrecennel. Pedig nem éltem soha Debrecenben, és nincsenek ott barátaim. A vonzalmamnak  nincs magyarázata, de van valósága. Na de, mi is következik mindebből? Amikor azt olvastam egy 1846-os újságban, hogy Debrecen erkölcseiben egyszerű, ép és egészséges, azon nyomban kedvem (és időm) támadt belemerülni a város viselt dolgaiba. A jó hír az, hogy Debrecennek kifejezetten jó volt a sajtója a korszakban. Pozitív a kontextus, és áthatja a reménykedés a közeli szebb jövőben: a debreceni bíró pár év múlva Pesten fog ebédelni és otthon vacsorázni.

Lássunk néhány részletet.

Már van utcavilágítás a városban, három artézi kút is működik, sőt a Szent Anna utcában egy ültetett sétány is emeli a városképet. A polgárok két kaszinóba szerveződtek, melyeket közkeletűen csak nadrágos kaszinónak, vagy gatyás kaszinónak hívnak. Nadrágos kaszinó volt az úribb, gazdagabb, előkelőbb. Eredetileg az olvasás népszerűsítésére és a "jobb ízlésű társalgás" terjesztésére alapították, amely célok számomra azt mutatják, lehetett ebben még némi deficit. A nagy sikert a nadrágos kaszinó mégsem ezekben a célokban érte el, hanem abban, hogy az egyesületi tagdíjakból befolyt jövedelmet befektették a városi infrastruktúrába. A nagyerdei gőzfürdő pedig  "a lakosság nagy kényelmére és mulatságára szolgál".

1844-ben szokatlan körülmények között fejezték ki a civisváros polgárai politikai érzelmeiket. Megjelent egy mutatványos a városban, aki optikai mutatványokkal szórakoztatta a fizetővendégeket. Az optikai mutatvány abból állt, hogy egy ún. varázslámpával képeket világított egy vászonra. A vetített képes bemutatón a korszak politikusainak portéi is  sorra kerültek, de a mázolmányokra a közönség gúnykacajjal reagált.

Haynau 1849. júliusában három kiáltványt intézett a magyar főváros lakóihoz. Az alábbi, házfalakra feltűzött plakát volt a legelső. Figyeljétek meg a szöveget. A verbális megfélemlítés kimódolt és alig leplezett eszközeivel játszadozik, olyan formában, hogy önmagát az igazságosztó atyai pozícióba helyezi. A gyűlöletet, melyet neve keltett, meg tudom érteni.  És ekkor a kivégzettekről még szót sem szóltunk.

Lehet-e még újat mondani a Lánchíd építéséről? Bizonyára, de ilyesféle bravúrral most nem fogok kísérletezni. Viszont van két kép, melyet igen nagy valószínűséggel még nem láttatok. Mindkét kép egy német képeslapban jelent meg 1847-ben. A német precizitás ellenére a rajzok nem 1847-ben készültek, hanem egy 1842-es ábrázolás átdolgozásai. 

A lentebbi rajzon elsőként a képet keretező növény- és láncgirland ötlött a szemembe. Ez a részlet ugyanis eszembe juttatta, gyerekkoromban nem értettem, miért nevezik a Lánchidat láncnak. Hiszen nincs rajta lánc, és nincsenek láncszemek sem.  Hasonlóképpen járhatott az agya a rajz egykori alkotójának is, mert azt vélelmezte a Lánchíd láncszemei pont olyanok lesznek, mint egy nyakláncé. Na, de jöjjön a lényeg.

 A mederpillérek alapzata már elkészült, a pilléreken pedig már állnak az építési állványzatok. A budai mederpillérre telepített gőzszivattyú működik, jól látható az füstöt okádó deszkabódé.

 "Hazádnak rendületlenül, légy híve oh Magyar"

Az 1848-as sajtóból válogattam néhány képrejtvényt. Megfejthetőek? Bizonyára, de nekem egyik sem sikerült.