A közelmúltban került elő a levéltári iratcsomók mélyéről az alábbi dokumentum. A MÁV Gépgyár dolgozóinak munkarendjét, a munkások kötelességeit 36 paragrafusban ismertető füzetecske 1893-ban készült. A munkaszerződést helyettesítő szöveg mai szemmel nézve meghökkentő szabályokat tartalmaz.
19. századi véleményvezérek frappáns - pontosabban szólva frappánsnak szánt - rövid válaszokat dolgoztak ki a politikai kommunikáció problémáinak enyhítésére. A "Jobboldali feleletek baloldali kérdésekre" című 1869-es írás alkotója egy képzeletbeli párbeszédet konstruált.
Mit válaszoljon egy jobboldali, ha egy baloldali azt mondja, azért szavaz a baloldalra, mert a szíve is a baloldalon van. A kiötölt válasz: "Hej kedves pajtás, ha valami okos dolgot akarok végezni, mindig a jobbik kezemmel fogok hozzá: ezért éljen a jobboldal".
Hát ehhez nemigen lehet bármit hozzátenni.
Inkább jöjjön néhány további gyöngyszem.
Tanulság? Új nincsen.
A magyar Kaliforniának is becézett Verespatak és környéke (Brád, Abrudbánya, Offenbánya, Zalatna) Magyarország legnagyobb aranytermő vidéke volt. 1913-ban összesen 1846 kilogramm aranyat bányásztak az Erdélyi Érchegységnek ebben a szűk körzetében. De hogyan is nyerték ki az aranyat? Erről szólnak az alábbi képek.
Verespatak az 1860-as években. Az alig háromezer fős bányásztelepülésen ez idő tájt mintegy háromszáz bányatársulat 900-1000 részvényessel működött.
Úgy képzelem, hogy a maroknyi csíkszeredai élete - mert a településnek még 1900-ban sincs háromezer lakosa - lassan és kiszámíthatóan csordogált. Roppant kevesen éltek itt, ahhoz képest, hogy egy megyeszékhelyről van szó. Álmos, országos eseményekben nem bővelkedő, nyugodt kisvárosban járunk. A vár környékének ősi településszerkezetében, a hagyományos parasztházas utcácskákban már feltünedeznek a nagyobb, polgári lakóházak. Sőt a távolban már emeletes középületeket is látunk. Az ismeretlen fotós a vasúti töltés, vagy tán a vasútállomás irányából ragadta meg a kisvárosi hangulatot. Ilyen volt Csíkszereda 120 évvel ezelőtt.
Az alábbi karikatúra 1950-ben jelent meg a Ludas Matyiban.
A képi és nyelvi humort nélkülöző rajznak erős a jelentéstartama.
A rajz alkotója abból a magyar népszokásból építkezik, hogy a téli estéken a meleg kemencék mellett összejövő rokonok, szomszédok a kukoricamorzsolás közben csendes beszélgetéssel, és mesehallgatással mulatták az időt. Az ethográfusok szerint ezeken a csendes estéken az időjárásról, a jószágokról, a piaci árakról volt szó, "majd a politikát hányják-vetik, vagy a városban történteket tárgyalják csendes pipaszó mellett. (...) Előhozakodnak a helyi híres betyárok viselt dolgaival. (...) Mint ahogy a kemence árasztja a meleget, úgy áradnak a jelenlévők szájából az újabb és újabb történetek. (...) E tréfás és komoly történeteket tátott szájjal figyelik a gyerekek. Szeretnek ott lenni a meleg együttességében. Egy-egy estének az emléke megmarad a lelkükben."
A "meleg együttesség" hiányzik a karikatúrából. A falusi kukoricamorzsolás helyszine sem egy parasztház kemencepadkája, hanem valamiféle magtár, csűr vagy kitudja mi. Villanyvilágítás mellett zajlik a munka, talán egy állami gazdaságban járunk. Hideg, de legalábbis hűvös van.
Ebben a környezetben egy politikai agitátor Lenin-mesét kezdeményez. A népművelőnek álcázott forradalmár vendégként viselkedik a jelenetben. Alakja telitalálat: vállára vetett kabátja, felgyűrt ujjú ingje, és micisapkája jelzi, városi emberrel van dolgunk. A Leninről szóló mese részleteit persze nem ismerjük, de a karikatúra képaláírása ad némi fogódzót: egy halott múltbéli tettei boldogságunk forrása. Igehirdetés ez a javából.
A 19. századi Magyarországon a csúcsforgalom még ismeretlen fogalom volt. Ilyesmit honfitársaink csak a világvárosokban tapasztalhattak meg.
A motorizáció előtti városi közlekedést zaj és állandó por jellemezte. Joggal gondolhatjátok, ma is van zaj és por, de az akkori másmilyen volt. Másfélék voltak a zajok és szagok, másmilyen az ütemessége és menetsebessége, és persze más volt a forgalmi rend is. A pormentesített burkolatok alacsony elterjedtsége miatt az úttesteket vékony porréteg fedte, melyet a fogatolt járművek folytonosan felkavartak, felvertek. Nagyforgalmú, pormentesített burkolattal nem rendelkező utcákban az első emelet feletti lakások értékesebbek voltak, mert ezekben tisztább volt a levegő.
De elég a szövegből, jöjjenek a képek két világváros, London és Párizs csúcsforgalomáról. 1890-ben Londonnak több mint négymillió, Párizsnak "alig" 2,5 millió lakosa volt.
Közkeletű reflex, hogy embertársainkat kinézetük és öltözetük alapján akarva-akaratlanul megítéljük. De mi a helyzet a politikai nézeteinkkel? Azt is le lehet olvasni a fizimiskánkról? Erre ad választ az a kilenc karikatúrából álló képsorozat, melyet Jankó János 1865-ben készített.
A kérdésre Jankó igennel válaszol. Igen, az emberek külsején tükröződik politikai hovatartozásuk. Számít a kalapforma, és persze az életkor is. Feltűnő módon a magyaros mente viselete viszont még nem politikafüggő.
Az első három képen mintha Deák, Petőfi és Kossuth nézne vissza. Érdemes megfigyelni, hogy a konzervatív és ókonzervatív közötti különbség mily csekély, sőt mennyire közel állnak a reakcióshoz. Remek találat a megsavanyodott ultramontán, kezében egy fenyegetőzőnek tűnő levéllel. Legkeményebben Jankó a bürokratákkal bánt el. A taknyát a tintába csöpögtető bürokrata rajza már az undorkeltő kategóriába tartozik.
Ez a történet arról szól, hogyan viselkedtek őseink egy éles szituációban. 1869. február 3-án éjjel 11-kor vészes hír futott végig a fővárosban: ég az MTA palotája.
Hogyan tudták meg az emberek, hogy ég a palota? A tűz észlelői végigrohantak a környék utcáin és belekiabálták az éjszakába az újságot. A szokatlan zajra az emberek felébredtek, felverték a családtagjaikat, majd felöltöztek és elindultak a palotához. A környékbeli vendéglőkből kitódultak az emberek. Sajnálatos módon az senkinek sem jutott eszébe, hogy a városháza tornyában elvileg őrködő tűzőrt is felverjék. A nép óriási tömegben rohant a tűzvész helyére. Gyülekeztek a katasztrófanézők.
A 19. századi Európa legjobban őrzött uralkodócsaládja az oroszoké volt. Nem véletlenül. Orosz cárnak lenni nem volt nyugis pozíció. Az orosz cárok vasúti utazásait mindig rendkívüli biztonsági intézkedések jellemezték. A merényletkísérletek, merényletek, és gyilkosságok ennek ellenére nem maradtak el. Nézzünk néhány példát.
Egy amerikai házaspár a 20. század első felében évtizedeken át fotózta a Közel-Keletet. A Matson gyűjtemény húszezer felvételét a Kongresszusi Könyvtár őrzi, ezek közül hatszáz Betlehemben készült. A betlehemi képek közül válogattam ki néhány szuggesztív erejű felvételt. Lássuk, milyen volt az élet Betlehemben.
