Timelord

Prokugyin-Gorszkij orosz fotográfus a 20. század első évtizedében járt a mai Azerbajdzsán területén. A most bemutatott színes fényképeken a fotós az azeri nép és táj néhány hétköznapi pillanatát ragadta meg. Semmi különöset nem látunk, de mégis van valami a fotókon, ami megragadja a tekintetet.  Nekem legjobban az első fénykép tetszik a házuk ajtajában lekuporodó parasztcsaládról: a családfő figyelmes tekintete, a szoknyája meglibbenését kezével megakadályozó anya mellett a gyerekek is mind belenéznek a kamerába. A fényképezést egyedül a nagymama utasítja el, legalábbis én így értelmezem a  testbeszédét. A család nem teteti magát jó kedvűnek - hiszen nem is ők a fotó megrendelői - nem kacarásznak, és nem is mosolyognak. Egyszerűen figyelik a fényképészt és önmagukat adják.

A fényképész alkotásaiból korábban már készítettem egy képválogatást:

http://timelord.blog.hu/2012/01/07/az_orosz_vasutak_szazeves_kepekben

Az eredeti képeket a Kongresszusi könyvtárban őrzi, ott többet is találhattok.

A most bemutatott képregény 1890-ben jelent meg az egyik élclapban. A hat rajzból álló sorozat abból a félelemből táplálkozik, hogy a bevezetés előtt álló vasárnapi munkaszünet élhetetlenné teszi majd a városokat, és a fővárosba vasárnaponként felruccanó kirándulók még a legelemibb szolgáltatásokat sem fogják megkapni. Mindez persze nem így történt. Az 1891-ben a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény kizárólag az iparban dolgozókat érintette, és közülük is csak azokat, ahol a termelés nem igényelte a folyamatosságot.

A 19. században ez egy munkásvédő intézkedés volt, mert össztársadalmi érdek a legnehezebb munkával foglalkozók testi és szellemi épségének fenntartása. A törvény célja "nem valamely felekezeti érdek, vagy kizárólagos vallási motívum".  Mindazonáltal a kormány azt remélte, hogy a törvény a hitéletre is üdvös hatással lesz. Hogy ténylegesen volt-e ilyen hatása, azt nem tudom.

A szocialista Magyarország és a hiány kapcsolatáról nálam messze hivatottabbak írtak alapműveket. Most jöjjön mindennek a humoros oldala, azaz a Kádár-rendszer és a hivatali korrupció fejlődéstörténete három felvonásban.

Az első rajz 1966-ban született, és a többértelmű szavakkal való játszadozás tipikus példája. A második kép 1976-ból származik, alkotója már nem lacafacázik a szavakkal, semmi szemérmesség, belecsap a közepébe. Az utolsó, 1989-ből származó remek karikatúra pedig már a korrupciós elszámoltatás felett önmagukat nyugtatgató bürokratákat ábrázolja.

Olvasom a hírt, hogy újratárgyalják Hóman Bálint életfogytiglani elítéltetését. Rögtön eszembe jutott ez az 1945-ös karikatúra Hómanról.

Történészek körében hallottam azt a szóbeszédet, hogy Hóman pusztán gyávaságból nem menekült ki arról a minisztertanácsi ülésről, amelyik megszavazta a Szovjetunió elleni hadba lépést.  Hogy mindezt lehet-e tényekkel is igazolni, azt bevallom nem tudom. Azt viszont igen, nagy történész volt.

"Asszonyi állat"  - így jellemezték az 1850-es években Pepita de Oliva spanyol táncosnőt, aki szexuálisan fűtött, visszafogottságot nem ismerő, szenvedélyes táncával felcsigázta a férfi állatok úri kedvét. Az volt az általános vélemény, nincs férfi, aki ellen tudna állni a hölgynek. "A jelenkor ezen légvirága" többször megfordult Pesten is, zajos sikert aratva.

A "szépség tündérnője"  Pesten egyetlen fellépéssel 500 forintot keresett, a rajongóktól pedig annyi virágot kapott, hogy "egy hatlovas szekér sem lett volna képes egyszerre elhordani".  Ráadásul, a táncosnő kifejezetten okosan bánt a szexuális vonzerejével - a korabeli források feljegyezték, hogy az ajándék virágokból kisebb csokrokat készíttetett, melyeket szuvenírként osztogatott a hódolóinak.  A szuvenírek tulajdonosai nyilván könnyebben felidézhették vágyaik tárgyát. 

De a java csak most következik.

Pontosan 124 évvel ezelőtt, 1890. október 3-án a budapesti újságíróknak egy különleges élményben volt részük,  Kossuth Lajos néhány nappal korábban fonográffal rögzített beszédét hallgathatták meg. Az aradi vértanúk szobrának felavatása alkalmából írt beszéd tartalma különösebben senkit sem érdekelt - hiszen ez is csak egy beszéd a beszédek tengerében - Kossuth hangja viszont felkeltette az újságírók figyelmét. A sajtómunkásokat a rögzítés technikája, Kossuth ismerős, de rég elfeledett hanghordozása, a beszéd érthetőségének minősége kötötte le.

Erről az eseményről készült az alábbi karikatúra. A rajz a kétértelműségre építő nyelvi humorból táplálkozik. Kossuth hangját ugyanis nem a cenzúra foglalja le, hanem a meghallgatásra váró és sorban álló újságírók.

A szervezők Kossuth hangját levitték Aradra is, a beszédet pénzért bárki meghallgathatta.

A korabeli leírásokból tudni lehet, hogy Kossuthot a felvétel érzelmileg megindította, "rázta a zokogás".  Arról, hogy a hallgatóságban keltett-e mindez erős felindulást, sajnos nem maradt adat. A három hengerre rögzített beszéd első két hengere - valószínűleg a leggyakrabban lejátszott darabok - elpusztultak. A beszéd utolsó részét tartalmazó harmadik hengerre már kevesebben voltak kíváncsiak. És ez a magyar örökségvédelem mázlija.

A legritkábban játszott hengert a Széchényi Könyvtár őrzi.

A most bemutatott képeket egy több mint háromszáz lapból álló gyűjteményből válogattam ki. A képeslapokat egy tizenéves magyar fiatalember küldte Svájcban élő szüleinek. A kiskamasz több társával 1944 nyarán egy nagyobb  -  vagy, talán több kisebb - kerékpáros túrán vett részt Svájcban.

A képeslapok nagy száma miatt még a látszólag semmitmondó üdvözletekből is ki lehet bontani a történetet: egy szolidan élő, takarékos életvitelű, de mégis igényes és magas színvonalú neveltetést nyújtó magyar családról van szó. A fiú a kerékpártúra egyes állomásairól tudósítja szüleit. A rövid szövegek tisztelettudóak, a képeslapok feltűnően nagy része pedig madártávlatból mutatja a meglátogatott településeket és a tájat. Szinte bizonyos, hogy a nagy távlatok, a páratlan kilátás lenyűgözte a fiút, és önkéntelenül is ezeket a lapokat vásárolta meg. A gondtalan boldogságába a háború rettenete nem szűrődik be.

Tucat történet, gondolhatjátok. Van azonban ebben a sztoriban egy mozzanat, amelyik igencsak kedvemre való, és érzéseim szerint messzemenő üzenetet hordoz. A gyerek - immár felnőttként - élete végéig megőrizte a szüleinek írt képeslapjait. Fontosak voltak, mert pótolhatatlan személyes emlékeket hívtak elő.

Úgy gondolom, a gyűjtemény valódi értékét pontosan ez a személyesség adja, és nem pedig az, hogy az antikvárius piac mennyire taksálja a lapok értékét. Tanulság? Ne dobjátok ki emlékeiteket, és ne kótyavetyéljétek el őseitek múltját.  Önbecsülésből jeles.

Az Arany Sas szálloda a mai Kossuth Lajos utca és Semmelweis utca sarkán állt egykoron, ott ahol később az Országos Kaszinó (a szocializmusban a Szovjet Kultúra Háza) működött. Az alábbi, 1857. októberéből származó számla egy háromnapos pesti tartózkodás egyetlen emléke. Az ismeretlen utazó nem saját fogattal, hanem valószínűleg vasúton, vagy gőzhajón jött a városba. Nem a szállodában étkezett, nyilván ügyes-bajos dolgait intézte.

Miért érdekes ez a számla? Mert világosan látszik, hogy a szobaár nem tartalmazta sem a fűtést, sem pedig a világítást. Sőt, a fogadó házicselédjeinek szolgálataiért is külön kellett fizetni. Érdekes az istálló és a kocsiszín használatáért felszámítható tételek listája is. Az Arany Sasnak hatalmas kocsiszíne és istállója volt.  Mindez különösen fontos lehetett a vidéki kereskedőknek, akik az áruval megrakott fogataikat szemmel tudták tartani.

Nem tudom megfigyeltétek-e, de a kirándulós képek túlnyomó része nem arról szól, hogy szedjük a lábunkat egy hegyi ösvényen, hanem arról, hogy eszünk, iszunk, pihenünk és jó a kedvünk. A most bemutatott amatőr felvételek is beleilleszkednek ebbe a trendbe. A képeket 1973-1975 között készítették börzsönyi kirándulásokról. Kik szerepelnek a diákon? Baráti társaság vagy munkahelyi közösség? Nem tudom. Valahogy az a benyomásom - talán azért, mert a képeken jóval kevesebb a nő, mint a férfi - hogy egy munkahelyi közösség kirándulásairól van szó.

Érdemes egy pillantást vetni a turista felszerelésre is: az alumíniumból készült pohárra, a bakancsokra, a vászonból készült válltáskára, és a hátizsákra. A felvételeken felbukkan két  turistaház is, az egyik a Magas-Tax, a másik a Nagy-Hideg-Hegy.  A legutolsó felvételen nem kirándulókat, hanem a nagy-hideg-hegyi turistaház dolgozóit látjuk.

A 116 éves Közlekedési Múzeumot ért bombatámadások - melyek között számomra legfájdalmasabbak a magyarok által  virtuálisan véghezvitt és gyakorlati eredményeket hozó attakok voltak, de melyek pusztításáról idegrendszerünk és e blog hangulatának megóvása céljából most inkább nem mesélnék - szóval a bombatámadások közül a legkönnyebb arról beszélni, ami 1944-ben történt a múzeummal.  Végül is ezt nem mi követtük el, hanem az amcsik tették. Na de félre az iróniával, jöjjön a lényeg.

1944-ben két alkalommal egy-egy bombatalálat érte a Közlekedési Múzeumot. Az első támadás során a hosszcsarnokra (amelyben ma a vasúttörténeti kiállítás látható) zuhant egy 500 kilogrammos bomba. Érdekes módon a második bombatalálat pontos helyét nehezebb belőni, valahol a hosszcsarnok és a kupolacsarnok közötti részen, a Hermina út felőli oldalról érte a múzeum épületét. A két támadás során rettentő károkat szenvedett el a múzeum. A vasúti gyűjteménynek 75%-a elpusztult.

Minderről ma nyílt egy ügyes kamarakiállítás a Közlekedési Múzeumban. Olyan tárgyakat láthattok, melyeket hetven éve muzeológusokon kívül más nem látott.

1944-es háborús sérült modell. Eredetileg az 1896-os millenniumi kiállításra készítették, a MÁV Ab(h) I-II. osztályú 909. pályaszámú vasúti személykocsijáról. Néhány részlet belülről: