1956 elején jelent meg az alábbi karikatúra a Ludas Matyi címlapján. A rajzon magyar bányászokat látunk, akik a mozgó vonatra segítik fel késve érkező kollégájukat. Bár erősen akarják, sem a parasztasszonynak, sem pedig a mögötte loholó parasztembernek nincs esélye elérni a vonatot. A távolodó szerelvényt egy a rohanástól izzadó értelmiségi nézi kétségbeesetten. A karikatúra címe: Hányan maradtak le?
A most bemutatott rajzok a kiegyezés előtti felpezsdülő, lázas helyezkedéssel teli légkörben készültek. A rajzoló a politikusoknak ad tanácsot: ne ketrecbe zárt vadállatként bánj a sajtóval. Menj be a ketrecbe, és szelídítsd békítsd meg a vadállatokat jó falatokkal. És mit tégy a pártsajtóval? Nos, a póráz és a szájkosár felesleges. Engedd szabadon a kutyákat, úgy is követni fognak.
1949-ben vagyunk, a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a Magyar Dolgozók Pártjáé. A politikai repressziót ugyan már sokan megtapasztalhatták, de a Rákosi-rendszer lényegét népünk még még nem ismerte fel.
Októberben a Vasutasok Szakszervezetében megrendezik a soros fejtágítót, melyen Gáspár Sándor főtitkár (aki nem azonos ezzel a politikussal: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gáspár_Sándor_(politikus) beszámol a legfrissebb élményeiről. Mondandóját azzal a botránnyal kezdte, hogy nemrégiben egy MÁV-os rendezvényen elszavalták a Vén cigányt. Mi volt a baj Vörösmarty költeményével? Nos, a verset a párt destruktívnak (és persze áthallásosnak) tartotta, mert ilyen sorok vannak benne: "Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot".
De a java, csak ez után következett. Gondok vannak Mátraházán.
Haynau 1849. júliusában három kiáltványt intézett a magyar főváros lakóihoz. Az alábbi, házfalakra feltűzött plakát volt a legelső. Figyeljétek meg a szöveget. A verbális megfélemlítés kimódolt és alig leplezett eszközeivel játszadozik, olyan formában, hogy önmagát az igazságosztó atyai pozícióba helyezi. A gyűlöletet, melyet neve keltett, meg tudom érteni. És ekkor a kivégzettekről még szót sem szóltunk.
Milyen az ideális párttag? 68 évvel ezelőtt ilyen volt.
Egy boldog és normális országban a "Miért oly sötét Drégelypalánk este" kezdetű költemény (nóta) azzal folytatódna, hogy azért sötét, mert messze van a kökényszemű szép galambom satöbbi. Az 1953-as Magyarország azonban nem ilyen ország volt. Nálunk Drégelypalánkon azért van sötét este, mert őrizni kell a nép vagyonát.
Itt a vége, fuss el véle.
Az alábbi, 1862-ben megjelent humorosnak szánt vers a politikai ellenfelet felcímkéző sértett politizálás gyakorlatát figurázza ki. Közvetett módon a vers azt sugalmazza: ez pusztán gyerekes viselkedés, nem valódi törésvonalakról van szó. Hmmm.
A mai sztori egy klasszikus műveltségű, de nevét a nyilvánosságban fel nem vállaló karikaturistáról, illetve a politikai propaganda sulykolására használt - ritkán vicces - élclapok sajátos kapcsolatáról szól.
1946-ban vagyunk, a társadalom traumatizált, a közélet hisztérikus, a pártok és politikusok pedig egymás kinyírásával foglalkoznak. A politikai helyzet érzékeltetésére a karikaturista egy világhírű, 1632-ben készült Rembrandt festményt aktualizált. A szokatlan témájú festményen egy boncolást láthatunk, melyet a boncmester tanítványai elmélyülten figyelnek.
Bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/The_Anatomy_Lesson_of_Dr._Nicolaes_Tulp
Mindez karikatúrába átfordítva a következőképpen nézett ki.
A boncasztalon fekvő demokráciát a politikai pártok vezetői állják körül. A hulla (?) mellkasán a szociáldemokraták híres jelvénye, a kalapácsos ember. A résztvevők konzíliumot tartanak. Egyenrangúak és egyformák. A rembrandti kompozícióból a rajzoló a mester és tanítványai (vagy főnök és beosztottai) felállást azonban már nem merte átvenni. Miért nem? Mert ebben a kontextusban, ezt már a politikai felelősség képi ábrázolása lenne.
Erre pedig sem a rajzolónak, sem pedig az rajzot megjelentető újságnak nem volt bátorsága.
Itt a vége, fuss el véle.
Egy 1613-as, Magyarországról szóló horoszkópot tartalmazó kalendárium került a kezembe.
Az ismeretlen szerző szerint Magyarország egy olyan tengerben evező hajóra hasonlít, amelynek adatik időnként egy kis csendesség. (A hasonlat persze nem igazán jó, mert a tengeri hajónak az egyenletes szél a hasznos, nem pedig a szélcsend - de ne akadjunk fenn ezen.) Magyarországnak meg kell békélnie, és fel kell hagynia a hiába való vetélkedéssel. Mindezt a Mars és Jupiter állásából vezette le a politikai elemző.
A Budapest talpra áll című rajzsorozat 1947-ben jelent meg a sajtóban. A politikai propaganda eszközévé silányított karikatúráknak erős a jelentéstartama. A legfőbb üzenet: a főváros újjáépítése a kommunista politikusok munkájának eredménye, így a budapestiek felszabadultan élvezhetik az életet.
Talán az utolsó két rajz a leginkább viszolyogtató. A Gerő Ernőt Petőfi Sándorhoz mérő giga dörgölőzés után az erőszak dicsőítése következik. Az utolsó képen az látható, hogy egy az orosz katonaságra hajazó csizmás láb eltiporja a talpnyalókat. Ez a gondolat több szempontból is furcsa. Furcsa mert azt állítja, hogy a hatalom éppen a neki hajbókolókat, neki talpnyalókat fogja eltaposni, és nem pedig azokat, akik ezt nem teszik. De furcsa azért is, mert a szerző a saját talpnyalói mivoltját nem azonosítja nyalásnak. Csőlátás ez, vagy - rosszabbik esetben - cinizmus a javából.
