Timelord

A mai képet is az élet ihlette. Jó szórakozást.

A most bemutatott, tizenkét rajzból álló képregény 1873-ban jelent meg a magyar sajtóban. A rajzsorozat a bécsi világkiállításon egy - állítólag - a valóságban is megtörtént esetet ábrázol. A képregény semleges címe (Kérek tüzet!) és tényleges mondandója (trükkös szivarcsere és a reklamáló áldozat megbüntetése) közötti ellentétet tovább erősíti a nemzeti karakterológia közkeletű paneljeinek alkalmazása. E szerint az angolok előzékenyeket és udvariasak. És milyenek a magyarok?  Az előzékenységet kihasználó ravasz csalók, elsőként ütő agresszorok.

1963-ban vagyunk. A represszió enyhülésével párhuzamosan a Ludas Matyi hangvétele is normalizálódott. A szájbarágós politikai propaganda helyett a karikaturisták a hétköznapi élet felé fordultak. A rajzok túlnyomó többsége az élet kisebb-nagyobb epizódjait örökítette meg: káromkodó utasok, az áruhiány,  a silány termékek,  a fogyasztás, az igénytelen környezeti kultúra rendre megjelenik a hetilapban. Az ötvenes években a Ludas Matyi még a kétkezi munkásokat hibáztatta a sztálinista rendszer működési zavaraiért, az 1960-as években ilyesmi már nem fordult elő.

A most bemutatott, 1899-ből származó karikatúrasorozatot a balatoni fürdőélet ihlette. Az első két ábrázolás a férfi-nő kapcsolatok szokásos paneljeiből (szexualitás és férjfogás) építkezik. Kedvencem a harmadik, a disznócsordáját a Balatonban megfürdető somogyi kanászról készített rajz. A vénasszonyok riadalma, az előrenyomuló disznócsorda  törtetése, az ostorpattogtató és pipázó "kultúrkanász" életszagú  jelenete még ma is könnyen átérezhető. Az utolsó karikatúra nem más, mint egy vicc (hogyan kerül a Balatonba fogas) képi megfogalmazása.

1960-ban vagyunk. Az állampártnak infó kell arról, hogyan vélekednek a hazánkba látogató nyugatiak az országról. Nincs mit tenni, az IBUSZ idegenvezetői egymás után írják a beszámolóikat a turistacsoportokról. 

A beszámolók szerint a nyugat-német turisták a legelőítéletesebbek. Volt olyan nyugat-német, aki kifejtette, hogy a magyar szállodákban látható jól öltözött nőket biztos miattuk szerződtették, hogy "jólétet mutassanak". Mások arról beszéltek, hogy ezeket a nőket biztos a rendőrség ültette be. Kérkednek a pénzükkel és feltűnően sok borravalót adnak, előszeretettel fényképezik a villamosokon csüngő embereket. "Nyugat-német részről felmerültek olyan kérdések is, hogy megvannak-e elégedve a magyarok a kormánnyal és népszerű-e Kádár János elvtárs."

Itt a vége, fuss el véle.

Az alábbi, 1865-ből származó karikatúrasorozat arra a máig létező előítéletre épül, mely szerint a honfitársaink  öltözékéből politikai nézeteikre, habitusára is következtetünk. Ezt figurázza ki Jankó János az alábbi rajzokban. A Kossuth-szakállas "mindent váró magyar" tollas kalapjával a kompromisszumot nem kötő, függetlenségpárti nemest testesíti meg. Érdemes megfigyelni, milyen óriási az ellentét a mindent és a semmit sem váró magyar alakja között. Gyilkos erejű telitalálat az önmagát a nemzet szíveként azonosító léha lóversenyező (?) aranyifjú alakja. Ironikus módon a "nemzet szíve" és a "mitsem váró magyar" közötti különbség viszont meglepően csekély. Jankó talán ezzel azt akarta sugalmazni: elhanyagolható a kettejük közötti mentalitásbeli különbség.  A "negyvenhetes magyar" németes fejfedőjében, zsinóros kabátjában számomra a városlakó - kettős identitású - polgárságot testesíti meg. A "vízözön előtti magyar" természetesen vízözön előtti fejfedőt (kalpag) hord és a reformkori táblabírók haladásellenes világát tükrözi. 

Közkeletű reflex, hogy embertársainkat kinézetük és öltözetük alapján akarva-akaratlanul megítéljük. De mi a helyzet a politikai nézeteinkkel? Azt is le lehet olvasni a fizimiskánkról?  Erre ad választ az a kilenc karikatúrából álló képsorozat, melyet Jankó János 1865-ben készített.

A kérdésre Jankó igennel válaszol. Igen, az emberek külsején tükröződik politikai hovatartozásuk.  Számít a kalapforma, és persze az életkor is. Feltűnő módon a magyaros mente viselete viszont még nem politikafüggő.  

Az első három képen mintha Deák, Petőfi és Kossuth nézne vissza. Érdemes megfigyelni, hogy a konzervatív és ókonzervatív közötti különbség mily csekély, sőt mennyire közel állnak a reakcióshoz.  Remek találat a megsavanyodott ultramontán, kezében egy fenyegetőzőnek tűnő levéllel.  Legkeményebben Jankó a bürokratákkal bánt el. A taknyát a tintába csöpögtető bürokrata rajza már az undorkeltő kategóriába tartozik.

1869-ben a Borsszem Jankó élclap szórakoztató viccet talált ki. A lap szerkesztői azon fantáziáltak, vajon a Nemzeti Színház vezetésére áhítozók ugyan mit is válaszolnának egy olyan állításra: csak egy személy alkalmas a színház sikeres vezetésére. Az újságírók szerint minden önjelölt magára értelmezné az állítást és mindenki  - személyiségének megfelelő modorban - röviden köszönetet mondana. Nézzük, hogyan.

Diktatúrákban nehéz a karikaturisták élete. Sértődékeny, bosszúálló és megtorló államban a hatalmon lévők kárára ugyanis nem lehet viccelődni. A Ludas Matyi 1956-os lapszámaiban már fel-feltünedeznek (nem túl sűrűn) a Rákosi-rendszer morális repedéseit  tükröző rajzok. Most ezekből mutatok be néhányat.

A karikatúrák többsége a személyi kultuszt kisemberi közegbe helyezni, mintha az önkényeskedő hatalomgyakorlás jelensége valamiféle hivatali, munkahelyi elöljárók "ügye" lenne.

A Ludas Matyi 1956-ban eddig mert elmenni a rendszer bírálatában.