Timelord

A 19. századi Budapest játéktermeit az illegális működés és a sűrű költözködés jellemezte. A titkos kaszinók működését 1874-ben a sajtó leplezte le. A zártkörű, rulett- és kártyaasztalokkal felszerelt kaszinókat magánlakásokban működtették a tulajdonosaik. Hogy hol működtek az illegális kaszinók? Az alábbi térkép megmutatja.

 A felső két - a tőzsdéhez igen közel fekvő kaszinót - a bankárok és tőzsdei alkuszok látogatták. A lenti két kaszinóban pedig arisztokraták, és országgyűlési képviselők és katonatisztek szórakoztak. A képviselőház alig pár percre volt innét.

A 19. századi Budapesten a Duna két partja közötti átkelőhajózás joga a Lánchíd tulajdonosát illette. A Lánchíd állami megvásárlása után (1870) a privilégium a magyar államé lett. Emiatt nem a főváros, hanem az állam döntötte el, ki üzemeltethet a két part között hajózási vállalkozást. Nagy tolongás a bizniszért nem volt, gondolhatjátok, hogy nem véletlenül. A hajóforgalom nemcsak erősen évszak- és időjárásfüggő volt, hanem a  lóvasútnál, és villamosnál jóval kevesebben használták. A 19. század utolsó évtizedeinek jellemzője az üzemeltető vállalat sunnyogása, igyekeztek a tavaszi üzemkezdést minél későbbre halasztani.

A 18. században a Margit-sziget északi és középső részén szőlőskertek voltak.

 Az alábbi, 1781-ből származó képen két művelés alá került tábla látszik. Az apró részletek miatt nézzük meg még  közelebbről.

Nemrégiben visszakerült eredeti helyére - a Baross tér közepére - a legendás vasminiszter, Baross Gábor szobra.   Az alábbi kép megmutatja, hogyan is nézett ki az 1898-ban felállított szobor. Ma azonban már nem ezt látjuk.

A képen jól látható, hogy a szobor talpazatát egy koszorú díszíti. A koszorúról igen kevés adat fenn. Az ércből készített koszorút a  Kereskedelmi Utazók Egyesülete fizette. A koszorú babérlevelein azoknak a városoknak a nevét lehetett elolvasni, amelyek adakoztak Baross Gábor szobrára. 

Fogadjunk, hogy a Lánchíd boszorkányairól még nem hallottatok.  Én is csak nemrégiben szembesültem az üggyel, egy rendkívül szokatlan kép formájában. Ez az 1870-ben készült rajz maga a szimbolikus káosz, dementorokra hajazó boszorkányokkal. 

A sztori előzménye, hogy a Lánchidat a magyar állam megvásárolta a magánbefektetőktől. A kontraktus sikerén örvendező rajzoló az állami tulajdonszerzés pillanatát akarta megörökíteni a megszemélyesítés eszközével.

A Magyar Királyságot jelképező nőalakban a Patrona Hungariae (Magyarország nagyasszonya) motívum sejlik fel, persze immár szakrális vonásai nélkül. A magyar államiságot megtestesítő delnő, mint egy szerető anya fogadja kitárt karjaiba gyermekét a Lánchidat. Idáig a kép rendben is van. De mi a túrót keresnek itt a boszorkányok?

Hiszen a  boszorkányok a magyar mitológiában ártalmas és kártevő lények, akiknek semmi keresni valójuk nem lehet egy érzelemgazdag és boldog sztoriban. Lánchídi boszikról sem szólnak a források - ellentétben a Gellért hegyi kócos hajú, seprűn száguldozó boszorkányokról.

Mit akart tehát a boszorkányokkal a rajzoló mondani? Volt-e végiggondolt koncepciója, vagy csak eszetlenül és hányaveti módon odavetett a papírra valamit? 

Azt gondolom, ez a rajz meglehetősen modern, és a felhasznált szimbólumok ellenére igen világias szemléletű alkotás. Ahogy a Magyarok Nagyasszonya jelkép elveszítette szakrális jelentését, éppen úgy elveszítették a boszorkányok is mitológiai jelentésüket. Egy boszorkányosan jó rajzzal állunk tehát szemben.

Az 1946-os év talán a legnehezebb év volt a Beszkárt történetében. A forint bevezetése előtti hiperinfláció nemcsak a dolgozók fizetését nullázta le semmivé, hanem a vállalat kasszája is kiürült.

1946-ban a Beszkárt villamoshálózata 186 km volt. A vállalat nagy nehézségek közepette 921 kocsit üzemeltetett. Négyszáz villamos alkatrészhiány miatt a remízekben várakozott. A dolgozók egy része rendszeresen nem jelent meg a munkahelyén. A vállalat a minden munkanapon bejáró alkalmazottainak fizetését havonta 12%-os jutalommal honorálta.

Az utazóközönség 20%-a jegy nélkül utazott. A Beszkárt ellenőri rohamcsapatokkal igyekezett a bliccelést megnehezíteni, illetve a rendőrséget zaklatta, ugyan küldjenek már a villamosokra rendőröket.

Az alábbi képregény 1881-ben készült egy a terjeszkedő fővárosban nehezen tájékozódó vidéki család megpróbáltatásairól. Budapesten ez idő tájt 360 ezren éltek. A város népességének 57%-a volt magyar,  34% német, és mintegy 6% szlovák anyanyelvű.  

1946-ban vagyunk. Az új fizetőeszköz, a forint bevezetése előtti hónapokban egyre jobban erősödik az infláció. A fizetések nem tartanak lépést a pénz elértéktelenedésével, annak ellenére, hogy a dolgozók már nem havonta, hanem hetente kapják meg a fizetésüket. Jegyre lehet élelmiszert vásárolni, a kenyér fejadag napi 15 dekagramm.

Nehéz helyzetben vannak a fővárosi közüzemek és közlekedési vállalatok is. A költségeik növekednek,  a vásárlóik fizetőképessége csökken. A bevételek már nem fedezik a kiadásokat. A politika a hatósági árak bevezetésével, a közüzemi szolgáltatások árainak csökkentésével, illetve az ármaximalizálás eszközével is próbálja az infláció  növekedését mérsékelni.

Ebben a szituációban született az alábbi viccesnek szánt képregény.

A Magyar Köztisztviselők Szövetkezetének sztoriját nem nehéz kitalálni. Ha jól ment a köztisztviselőknek, akkor jól ment a szövetkezetnek is, ha válság volt, akkor pedig együtt szívtak. A szövetkezet budapesti bolthálózata az 1920-as években futott fel.

De beszéljenek inkább a képek.

A szövetkezet székháza

A szövetkezet székháza a Mester utca és Tinódi utca sarkán állt. Az épületet Sándy Gyula tervezte, 1907-ben készült el. Ebben működtek az irodák, de itt voltak a bútor-, gyümölcs-, és fűszerraktárak is. Nem messze tőle, az Ipar utcában volt  az autógarázs. Ma már ebből semmi sem maradt fenn.

A Rákosi-korszakban még az alapvető élelmiszerek beszerzése sem volt egyszerű. A rendszeresen fellépő időszakos élelmiszerhiány (hús, burgonya, tejtermék), illetve az áruellátás zavarainak enyhítésére a hatóságok Budapesten átmenetileg engedélyezték a disznóvágást. Hogy mindez hogyan zajlott le, és ténylegesen hányan vállalkoztak erre a megoldásra, azt nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy 1954-ben csak a Józsefvárosban 72 istállót számoltak össze. Az istállókban a fővárosi szekérfuvarozó vállalat lovai mellett teheneket és disznókat is neveltek. Közegészségügyileg a legrosszabb a helyzet a Tömő és Sárkány utcákban volt, mert itt a lakóházak mellett  több istálló is működött.

A városi disznótartás jelenségére a Ludas Matyi is reagált. Az alábbi rajzok azt sugalmazzák, nincs semmi baj az újfajta módival. A disznóügyek beleilleszkednek a lakóközösségek jól ismert, hétköznapi, apró-cseprő konfliktusaiba.

Itt a vége, fuss el véle.