Timelord

A márciusi tizenkét pont humoros változata a pesti nőkre hangolva egy 1848-as újságból.

Össkefejés a máramarosi havason? Hmmm. Az első pillanatban azt gondoltam, az össke egy tájnyelvi szó és az össkefejés jelentése: juhfejés. Az élet azonban ennél egyszerűbbnek bizonyult. A fentebbi, 1848-ból származó fametszet ugyanis nem össkéket és össkefejést, hanem az összefejést mutatja be. Nyomdahibáról van tehát szó. Na de mi a túró az az összefejés? 

A dolog ott kezdődik, hogy a máramarosi havasokban élő parasztok nyáron a hegyi legelőkre nemcsak a szarvasmarháikat, hanem juhaikat is kiterelték. A juhok egy nyájban bóklásztak a réteken. Kérdés csak az volt, a juhok tejét, vagy az abból készített juhsajtot milyen arányban kell elosztani a tulajdonosok között, azaz kinek mennyi jár. Az összefejést ennek kiderítésére rendezték a pásztorok. A gazdák egymás jelenlétében megfejték  egy-egy kiválasztott jószágukat. A lefejt tej egymáshoz képesti arányaiból számították ki a járandóságot.

Ha jó volt a szezon a gazdák bulit tartottak,  és "nagyobb vagy kisebb lakmározás, pisztoly, puska és olykor tarack durrogások közepette"  alaposan leitták magukat.

Ősszel a juhokat aztán a gazdák szétválasztották a nyájból és mindenki a téli istállóba terelte. A következő évben pedig minden kezdődött előröl.

A képen egy farkastámadástól védett nyári karámot látunk. A jószágok éjszakai fedett, de nyitott oldalfalú karámjában pedig éppen zajlik a nyilvános összefejés. Az elkészült sajt, vagy túró tárolására egy emeletes létrás építmény szolgál.

Itt a vége, fuss el véle.

Az 1848-as vörös-ellenes hisztéria - ki tudja, miért? - valahogyan ismerősnek tűnő sztori.  Honfitársaink egy része nem tűrhette, hogy a pesti utcákon fiatalok egy csoportja a nemzeti színek helyett vörös szalagot viseljen. A párizsi forradalomra utaló, túlontúl radikálisnak talált vörös szalagokon őseink úgy felizgatták magukat, hogy a tettek mezejére léptek. Volt némi kiabálás, inzultus, lökdösődés és ütlegelés, állítólag botokkal. A  korabeli sajtó szerint a háborgó agresszorok megüzenték még a kocsmárosoknak is, sehol sem tűrik a magában álló vörös színt, tessék az asztali paprikatartók mellé só- és majoránna tartókat is helyezni. Legyen minden nemzeti.

Az őrület terjedése ellen készült az alábbi falragasz.

Közismert, hogy a hazaszeretet és az érzés művészi kifejezése két különböző dolog. Következzék erről egy vicces példa. 

1848-ban járunk. A Magyar Életképek szerkesztői humoros megoldással utasítják el az önmagát költőfejedelemnek tartó, szegény, megbuggyant Hugó Károly (http://hu.wikipedia.org/wiki/Hugó_Károly) alábbi költeményét.  A fura megoldás: a dilettáns verset a lap megjelenteti, de úgy, hogy a verssorok végén, zárójelben az olvasószerkesztő megjegyzéseit (kérdő- és felkiáltójelek, sorszámok) is közlik. Egyértelmű, hogy a kérdő- és felkiáltó jelek az olvasószerkesztő indulatát tükrözik, a számjegyek jelentését viszont nem tudtam dekódolni. De talán nem is baj, a mű - és a szerkesztői megjegyzések e sajátos egyvelege - így is szórakoztató.

Az alábbi metszetet ajánlom figyelmetekbe.

A kép a Pest és Vác közötti vasútvonal megnyitását ábrázolja 1846-ban. Az ünnepség fő meghívottja és a vasút megnyitója József nádor volt. Balra, a pesti indóház előtt ott áll az a szerelvény, amelyik elsőként fogja megtenni az utat a meghívott vendégekkel. Az épület bejáratát drapériával díszítették és fellobogózták.

Az ábrázolás az indóház nyugati oldalát mutatja. Az előterében álló nézelődők a Váci út vonalától némileg beljebb, körülbelül ott gyülekeznek, ahol manapság a Nyugati pályaudvar melletti autóbuszmegállók vannak.  Az is jól látszik, hogy jelentős, de még befejezetlennek tűnő terepmunka előzte meg az építést, a vasútállomás ugyanis néhány méterrel magasabban fekszik. Mos pedig nézzük meg közelebbről az ábrázolás jobb oldalát.

A most bemutatott, Alt Jakab által készített fiumei városképek egy 11 ezer lakossal rendelkező tengeri kisváros életébe nyújtanak bepillantást.

A Károlyváros irányából érkező utas elsőként ilyennek látta a várost. A horvát karszt hegyeit áttörő "csinált út" a kereskedők reményeit nem váltotta be. A kisebbik gond az volt, hogy az út használatáért fizetni kellett. A nagyobbik probléma szinte leküzdetetlennek látszott: az útvonal túlontúl meredekre sikeredett, így az áruval megterhelt szekereket több igavonóval  - azaz jóval drágábban - tudták csak továbbítani. Nem tartom véletlennek, hogy a rajzon az áruszállítást pusztán egy felmálházott, a meredek kaptató után az árnyékban megpihenő szamár (vagy öszvér) jelképezi.

A nagyszájú, öntudatos butaság karakteres példája következik. A párbeszéd reformkori írója, Nagy Ignác egy rendkívül ismerős, manapság is erős bázissal rendelkező gondolkodási sémát öntött formába. 

 Az 1840-es években vagyunk, épül az első magyarországi vasútvonal Pest és Vác között.

Talán mégis igaztalan az az ítélet, amelyik a kommunikációs szakértőket fizetett manipulátoroknak minősíti.

Az egyszerű, de mégis értelmes beszéd hiányát szépen példázza az alábbi plakát. Díszpolcra emelt polgártársaink üzenete a következő: 

       Egy csapásra érthető?