Egyszer volt, hol nem volt, 1968 volt. A balatoni idegenforgalom már évek óta dinamikusan nő, jól látszik, hogy az elkövetkező években még több belföldi nyaralóra és külföldi, konvertibilis devizát költő turistára lehet számítani. A tóparti települések infrastruktúrája persze nem követi a fellendülést, a nyári hónapok egyre zsúfoltabbak.
De mi köze mindennek a balatoni révátkeléshez, és az alagútépítéshez?
1968 egy szép nyári napján, a szántódi kompnál egy magas rangú állami tisztviselő egy órás várakozás után tudott átkelni a túlpartra. Ebből az élményéből született a javaslat: fektessünk alagutat a Balaton fenekére.
A szántódi kompkikötő
Az alagútépítés ötletgazdája a belkereskedelmi miniszter első helyettese, Sebes Sándor volt. Sebes nem sokat kukoricázott, barátilag megkérte az UVATERV főosztályvezetőjét, Rózsa Lászlót készítsen előzetes terveket és számításokat az alagútról. Rózsa László egy 7,5 méter szélességű, 4,8 méter magasságú, előregyártott elemekből készített alagutat képzelt el, melyet a tó medrébe fektetnének le. A költségeket 261 millió forintra becsülte.
Miután az előzetes számítások elkészültek, a belkereskedelmi tárca az egész paksamétát leejtette a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium küszöbére.
