Egyszer volt, hol nem volt, 1968 volt. A balatoni idegenforgalom már évek óta dinamikusan nő, jól látszik, hogy az elkövetkező években még több belföldi nyaralóra és külföldi, konvertibilis devizát költő turistára lehet számítani. A tóparti települések infrastruktúrája persze nem követi a fellendülést, a nyári hónapok egyre zsúfoltabbak.
De mi köze mindennek a balatoni révátkeléshez, és az alagútépítéshez?
1968 egy szép nyári napján, a szántódi kompnál egy magas rangú állami tisztviselő egy órás várakozás után tudott átkelni a túlpartra. Ebből az élményéből született a javaslat: fektessünk alagutat a Balaton fenekére.
A szántódi kompkikötő
Az alagútépítés ötletgazdája a belkereskedelmi miniszter első helyettese, Sebes Sándor volt. Sebes nem sokat kukoricázott, barátilag megkérte az UVATERV főosztályvezetőjét, Rózsa Lászlót készítsen előzetes terveket és számításokat az alagútról. Rózsa László egy 7,5 méter szélességű, 4,8 méter magasságú, előregyártott elemekből készített alagutat képzelt el, melyet a tó medrébe fektetnének le. A költségeket 261 millió forintra becsülte.
Miután az előzetes számítások elkészültek, a belkereskedelmi tárca az egész paksamétát leejtette a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium küszöbére.
Istennek hála, a KPM ekkor már nem ilyen ötletrohamok alapján működött. Mindazonáltal a tisztviselőknek komolyan kellett venni a levelet. Elővették az adatokat és elkezdtek számolni. Nyári idényben a szántódi révnél csak a hétvégeken kellett mindhárom kompot üzemeltetni, a hétköznapi forgalmat két komppal is ki tudták elégíteni. A kompokkal 15 perces járatsűrűséggel napi 3900 autó átszállítása lehetséges. A forgalmi adatok szerint az alagút megépítése - még az átkelési díjak kétszeresére emelése mellett is - csak 1985-re térülne meg. Ha a forgalom igényli, egyszerűbb és olcsóbb megoldás egy negyedik kompot üzembe állítani.
Mindezzel szemben nem voltak érvek, a nyári kényelmetlenség emléke is elhalványult, így az ötletgazda miniszterhelyettes hagyta a túróba az egészet.
Itt a vége, fuss el véle.
