A most bemutatott képeket egy több mint háromszáz lapból álló gyűjteményből válogattam ki. A képeslapokat egy tizenéves magyar fiatalember küldte Svájcban élő szüleinek. A kiskamasz több társával 1944 nyarán egy nagyobb  -  vagy, talán több kisebb - kerékpáros túrán vett részt Svájcban.

A képeslapok nagy száma miatt még a látszólag semmitmondó üdvözletekből is ki lehet bontani a történetet: egy szolidan élő, takarékos életvitelű, de mégis igényes és magas színvonalú neveltetést nyújtó magyar családról van szó. A fiú a kerékpártúra egyes állomásairól tudósítja szüleit. A rövid szövegek tisztelettudóak, a képeslapok feltűnően nagy része pedig madártávlatból mutatja a meglátogatott településeket és a tájat. Szinte bizonyos, hogy a nagy távlatok, a páratlan kilátás lenyűgözte a fiút, és önkéntelenül is ezeket a lapokat vásárolta meg. A gondtalan boldogságába a háború rettenete nem szűrődik be.

Tucat történet, gondolhatjátok. Van azonban ebben a sztoriban egy mozzanat, amelyik igencsak kedvemre való, és érzéseim szerint messzemenő üzenetet hordoz. A gyerek - immár felnőttként - élete végéig megőrizte a szüleinek írt képeslapjait. Fontosak voltak, mert pótolhatatlan személyes emlékeket hívtak elő.

Úgy gondolom, a gyűjtemény valódi értékét pontosan ez a személyesség adja, és nem pedig az, hogy az antikvárius piac mennyire taksálja a lapok értékét. Tanulság? Ne dobjátok ki emlékeiteket, és ne kótyavetyéljétek el őseitek múltját.  Önbecsülésből jeles.

Itt a vége, fuss el véle.