Az alábbi, 1894-ben felhasznált szabadjegy valószínűleg a legrégebbi fennmaradt MÁV-os szabadjegy. A jegyet azért nem dobták ki, mert egy - mai szemmel nézve teljesen érdektelen - elszámolási vita bizonyítékául szolgált.
A szabadjegyes utazás világáról Mikszáth írt egy remek karcolatot. Mikszáth és úti társa - mindketten országgyűlési képviselők - Pestről Szegedre utaznak. Mi történt út közben? Erről szól az alábbi írás.
„Négyen utaztunk egyszer Budapestről Szegedre egy másodosztályú kupéban. Nehéz köd ült a vidék fölött, fák és vasúti őrházak homályosan, mint valami kísértetek futottak el mellettünk, a képzeletre bízva, hogy alakot adjon nekik. Útitársaim közül csak az egyiket ismertem: a jó Komjáthy Bélát (…) A szemben ülő két útitárs bundáiba takaródzott, s idegenszerű pillantásuk rögtön elárulta, hogy nem ismerik egymást. Mi sem ismertük egyiket sem.
– Kedves képviselő társam, ezek alighanem németek – súgja nekem Komjáthy halkan.
– Miből gondolja?
– Hát nem látja a cilinderkalap-tokokat a polcon?
– Az ám. De a fizinómájuk se nem zsidó, se nem német, én fogadni mernék, hogy magyarok.
– Hát hiszen azt mindjárt megtudhatjuk.
– Igen – mondám – ha képviselőtársam megkérdezi.
– Nem én, hanem van nekem egy csalhatatlan eszközöm, amivel nagyon sokat el lehet érni.
– Tán valami Aladdin-féle csodalámpa?
– Ej dehogy! Az adomáim. Azokkal lettem képviselő, azok visznek a miniszteri székbe is, azokkal nyitok föl minden zárat.
S ezzel elmondott vagy két neveletlen adomát, mire csakugyan mosolyogni kezdett átellenben a két rideg arc.
Hanem ez csak egy másodpercig tartott, újra a komor zárkózottság jellege ült ki oda, mint két láthatatlan lakat.
– Ezek valami embergyűlölők – szólék. Pedig ezek nem szállnak ki egész Szegedig. Még kettesben sem diskurálhatunk szabadon.
Mert nincs, ami az embert idegesebbé tehetné a világon, mint négy reá függesztett szem, mely idegenül forog, mely némán fürkész. Mert e szemek nem kísérhetik a társalgást, nincs játékuk, s mert játékuk nincs, nincs elevenségük s fagyasztó hatást okoznak. E percben ordították odakünn »Kőbánya, öt perc«. Kupénk ajtaja egyet csattant, és a konduktor belépett daliásan, bizonyos színpadi hatást hajhászással, már ahogy a konduktorok szoktak.
Én a túlsó szögletbe húzódva ültem elmerülve, eszem Borcsa–Marcsa-féle dolgokon kalandozott, s úgy fél szórakozottan láttam, hogy ismeretlen útitársaim közül az idősebbik már a konduktor belépte előtt a Bolond Istók legújabb számát húzta ki s abban képviselőtársam (mert ezzel a kollégasággal tréfálkoztunk egymással) arcképét, mely ez egyszer bizony egy hízott sertésnek volt az ő ábrázatja, összehasonlítani kezdé a vizavijával.
Komjáthyt kissé zavarta ez az incidens, s a Bolond Istókban érintett gyanú miatt, mintha már ő is mameluk lenne, kissé restelkedve húzta elő ingyen vasúti jegyét, mely az I. osztályra szólt. Hátha ezek, akik látják, valami híres szélsőbali emberek!
A konduktor megnézte, lyukat ütött rajta és kinyújtotta hosszú karját a fiatalabbik útitárs felé, ki mosolyogva vett elő egy sárga kártyát s így szólt: – Ez is szabadjegy.
Mire az idősebbik egy fehér papírt vont elő zsebéből s derülten mondá:
– De még ez is az!
Mindenki szája nevetéstől húzódott szét, még a konduktoré is.
– Hi, hi, hi, – szólott a fiatal ember élénken. – Óh! Óh! Óh! Ma már csak a szamarak szoktak a vasúton fizetni.
Erre egyszerre megszűnt a nevetés, s rám a tárcámban keresgélőre fordult minden tekintet, a konduktoré nyomán. A fiatal ember, ki előbb szórakozottságból nem vett észre, meghökkenve hebegé:
– Ezer bocsánat, uram! Nem volt szándékom megsérteni. Elszóltam magam...
– Legyen nyugodt uram – mondám, zöld puha jegyemet előnyújtva –, én a legkevésbé sem neheztelek. Mivel ez is ingyenjegy.
Bezzeg lett erre derültség a kupéban, úgyhogy az idősebbik idegen meg is fenyegetett érte tréfásan.
– Legalább már énelőttem ne beszélnének ilyet az urak. Mert én vagyok a vasúti direktor Tolnay Lajos.”
