A nagyszájú, öntudatos butaság karakteres példája következik. A párbeszéd reformkori írója, Nagy Ignác egy rendkívül ismerős, manapság is erős bázissal rendelkező gondolkodási sémát öntött formába. 

 Az 1840-es években vagyunk, épül az első magyarországi vasútvonal Pest és Vác között. Két fickó arról beszélget, mit csináljanak szabad idejükben:

-         „Vagy a vasutat szemléljük meg?

-         Óh, csak arról ne szóljon ön, felforr bennem az indulat, mihelyt rágondolok.

-         Hogyan, ön ellensége a vasutaknak, a gyors haladásnak?

-         Világért sem, de ellensége vagyok az ország fokonkénti elszegényítésének.

-         Miképp értsük ezt?

-         Csak úgy, hogy a gőzhajózási társaság részvényesei is jobbadán külföldiek, kik minden évben egy pár milliót zsebelnek föl, s így lesz ez a vasútnál is, utoljára aztán se pénz, se posztó, mint a magyar mondja. Ezelőtt lassan döcögtünk ugyan rossz utainkon, de legalább pénzecskénk nem vándorolt mind idegen zsebekbe. Ezért nem szeretem én a vasutat.

-         Igen, de a kereskedés mennyit fog ezáltal nyerni, és ebből aztán az egész országra haszon háramlik.

-         Majd elválik.

-         Én sem akarok a vasúthoz menni, mert utálom azon sok galád csalás és pörlekedés miatt, mikre már eddig is alkalmul szolgált, s nem is esik jól a szemnek látni, hogy majd mind idegenek azok kik belőle most hasznot húznak, mintha a magyar egyetlen ölnyi földet sem tudna kimérni hazájában.”

 Tanulság? Új nincsen.