A válasz: nincs. Ha viszont nincs lelkiismerete, akkor lehet-e egy politikusnak lelkiismeret-furdalása? Ez a logikai ellentmondás a 19. századi véleményvezéreket egyáltalán nem zavarta.  Ennek a tézisnek a képi megfogalmazásáról mutatok néhány ábrázolást.

 1898-ben hosszú szenvedés után életét veszti a század legsikeresebb német politikusa Bismarck kancellár. A képen a kancellár életének utolsó pillanatát látjuk, amikor betegségtől meggyötörten szembenéz felelősségével: egy francia katonai vértengerrel. A kép francia rajzolója nem tudta eldönteni, a kancellár szégyenkezett-e a halottak tömegei miatt, volt-e lelkiismeret-furdalása. Vagy, csak a katonai dicsőség foglalkoztatta?

A következő képen ilyesféle erkölcsi dilemma fel sem vetődik.

 Joseph Chamberlain brit politikus 1903-as dél-afrikai látogatásán szembesült az angol–búr háború okozta szenvedésekkel (katonai és civil áldozatok, felégetett házak), de úriemberi testtartása mit sem változik. Lazán keresztbe tett lábbal, kifogástalan ruházatban, szemén okuláréval, sétapálcásan, hidegvérű tekintettel néz a messziségbe. Nincs lelkiismerete, de nincs lelkiismeret-furdalása sem.

 1914-ben vagyunk, kitört a nagy háború. II. Vilmos császár nem tud aludni a lelkiismeret-furdalástól, mert özvegyek átkozódása nyomasztja. Érdekes, hogy a francia rajzoló, nem jajveszékelő, magatehetetlen áldozatokkal szembesíti a császárt, hanem harcias, elszántan gyűlölködő asszonyokkal. A kép üzenete egyértelmű: az ellenség meggyűlöltetése, a militáns érzületek erősítése. Uszítás ez, a javából.