Nehéz elképzelni, hogy szélsőséges időjárási és természeti viszonyok közepette, a szüntelenül háborgó tenger parányi sziklaszirtjein hogyan és mekkora emberi erőfeszítés árán  lehetséges világítótornyokat építeni. Most értettem meg, hogy a 19. században az angolok szabványosított építési technológiával tudtak - lehetetlen helyeken is  - világítótornyokat felállítani. A következő három kép 1879-ből származik.

Az első ábrán egy világítótorony elkészült alapzatát látjuk. Az alapzat közepére egy a tengelye körül forgó emelőszerkezetet állítanak. Mindez rendkívül hasonlít a kikötőkben az árurakodáshoz használt emelőkre. 

Közelebbről megvizsgálva a dolgok kiderül, hogy a torony falazata előre kifaragott kövek összeillesztésével készül. Azaz a talpazat is szabványos. Az emelőszerkezet nemcsak a tonnás kövek beillesztéséhez elengedhetetlen, hanem a szállító csónakból a sziklaszirtre emeléshez is szükséges. Két kövön a mozgatásukhoz szükséges lyukak is látszanak. Logikus és elegáns. És persze nagyon hatékony. Jobban belegondolva, a helyszíni összeépítőknek azt is tudniuk kell, melyik követ pontosan hova kell elhelyezni. Pontos nyilvántartás alapján dolgozhattak. Sőt, a kövek helyszínre szállítása sem lehetett rögtönzött, mert nincs hely a tárolásra, keresgélésre.

Ez pedig a már elkészült alkotás. Engem lenyűgöz. 

Itt a vége, fuss el véle.