A szocialista Magyarország a telefont a hatalomgyakorlás eszközének tekintették. Az állam 1962-ben a távközlés feladatát – csökkenő jelentőségű sorrendben – úgy határozta meg, hogy telefon „az államigazgatásnak, a honvédelemnek, a népgazdaság irányításának és ellenőrzésének, az egyes termelési ágak és vállalatok közötti gyors érintkezésnek, valamint a lakosság életszínvonal emelésének nélkülözhetetlen eszköze".
A Kádár-korszakban a közületi és magánhasználatú telefonok sohasem estek egyenlő elbírálás alá. A hiánygazdálkodás keretei között a közületi telefonhasználat elsőbbséget élvezett. Az alacsony színvonalú ellátottság miatt a telefonhálózatok magas leterheltséggel működtek. A közületek jelentős része a telefonkönyvekben közzétett telefonszámokon túl más, titkos állomásként kezelt, de nyilvános használatú állomással is rendelkezett. Budapesten kb. 9 ezer állomás adata a telefonkönyvben nem szerepelt, mert azokat a közületek titkos állomásként kérték felszerelni. Ez azt jelentette, hogy a közületek felé irányuló hívások csak a telefonkönyvben közzétett állomásokra koncentrálódtak. A Magyar Optikai Művek 83 főállomása közül például 37 titkos volt, a Központi Fizikai Kutató Intézet 63 állomása közül pedig 61 szám titkos.
