A reszegei vasútállomáson lemarad egy fiatalember a vonatról. Fogja magát és a közelben lévő távírdánál sürgönyt ad fel menyasszonyának Nagyváradra: "Ne várjatok, elkéstem, Reszegén vagyok." A közbe eső állomáson a hivatalnok még csak tanulta a magyar nyelvet, de kijavította az ékezetet: "Ne várjatok, elkéstem, részegen vagyok." A második állomáson a távírdász már magyar ember volt, így kiigazította az egészet: "Ne várjatok, elkéstem, részeg vagyok." S így érkezett meg a távirat a váradi menyasszonyhoz. Szegény vőlegény! Ezt az anekdotát egy 1873-ben megjelenő naptárban olvastam.
Távírdai légvezetékek Erdélyben
A 19. századi távírdák, táviratozás jóformán megíratlan históriájának van egy feltűnő aspektusa. Őseink érdeklődését kevésbé a technológia, inkább a távírdákban női alkalmazottai keltették fel. Mit csinálnak ott? Hogyan viselkednek? Biztosan pletykálkodnak és kibeszélik a táviratozó ügyfelek titkait. Különös módon a távírda-nők kapcsolat sokkal érdekesebbnek tűnt egykoron, mint a vasút-nők kapcsolat. Pedig a vasútállomások jegypénztáraiban szintén alkalmaztak hajadonokat.
