A 19. században a sajtóillusztrációk (leggyakrabban fametszetek) az újságcsinálás korszerű eszközei voltak. Az illusztrátorok gyakran hozott anyagból dolgoztak, egy-egy helyszíni fotót, vagy rajzot formáltak fametszetté. Idáig rendben is van a dolog.
De, hogyan készültek az események adott pillanatát megragadó ábrázolások? Egy cipész leugrik a háztetőről, Erzsébet királyné találkozik egy virágárus kislánnyal, egy éppen felboruló autóból kizuhan egy utas stb. A események többségénél értelemszerűen nem volt jelen rajzoló. Az ezekről készített ábrázolások tehát elképzelték. Az illusztrátorok tudták, körülbelül hogyan néz ki, ha valaki leugrik egy háztetőről, milyen lehet, ha a királyné találkozik egy kislánnyal. Minél olcsóbb volt a sajtótermék, annál inkább ábrázolási panelekben és sémákban gondolkodtak az illusztrátorok. Kialakult és megszilárdult a gyakorlat, hogyan kell ábrázolni egy-egy eseményt.
Talán mondanom sem kell, hogy az ábrázolás sémája és a valóság között égbe kiáltó különbség is lehetett. Nemcsak az apró részletek tértek el, hanem a kép egész mondandója hamis illúziókat kelthetett. Mutatok egy példát.
