Néhány napja történt. A 16-os kisbusszal mentem fel a munkahelyemre, amikor egy idős – becslésem szerint 80 éven jócskán túli – hátizsákot viselő, tájszólással beszélő asszony megszólított. Meg tudnám-e mondani, ezzel a busszal kell-e menni a Sándor palotához. Válaszoltam, majd mindketten felszálltunk. A busz elindult és az asszony tovább folytatta. Valamiféle pénzről és földről beszélt, és újból kérdezett. Meg tudnám-e mondani, hogy is hívják a minisztert a Sándor palotában, mert elfelejtette a nevét, mert ő az igazságtalanságot tovább nem tűri, és még Orbán Viktorhoz is elmegy, de előbb a miniszterrel van elintéznivalója. A történetnek tulajdonképpen itt vége is van, a „miniszter” nevét megmondtam és elköszöntem az asszonytól.
Az eset mégsem megy ki a fejemből. Az én értelmezésemben ez a történet a magyar panaszkultúra évszázados gyökereiről, annak máig élő, mély társadalmi beágyazottságáról is szól.
