Timelord

A mai sztori egy klasszikus műveltségű, de nevét a nyilvánosságban fel nem vállaló karikaturistáról, illetve a politikai propaganda sulykolására használt - ritkán vicces - élclapok sajátos kapcsolatáról szól.

1946-ban vagyunk, a társadalom traumatizált, a közélet hisztérikus, a pártok és politikusok pedig egymás kinyírásával foglalkoznak.  A politikai helyzet érzékeltetésére a karikaturista egy világhírű, 1632-ben készült Rembrandt festményt aktualizált. A szokatlan témájú festményen egy boncolást láthatunk, melyet a boncmester tanítványai elmélyülten figyelnek.

Bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/The_Anatomy_Lesson_of_Dr._Nicolaes_Tulp

Mindez karikatúrába átfordítva a következőképpen nézett ki.

A boncasztalon fekvő demokráciát a politikai pártok vezetői állják körül. A hulla (?) mellkasán a szociáldemokraták híres jelvénye, a kalapácsos ember. A résztvevők konzíliumot tartanak. Egyenrangúak és egyformák. A rembrandti kompozícióból a rajzoló a mester és tanítványai (vagy főnök és beosztottai) felállást azonban már nem merte átvenni. Miért nem? Mert ebben a kontextusban, ezt már a politikai felelősség képi ábrázolása lenne.

Erre pedig sem a rajzolónak, sem pedig az rajzot megjelentető újságnak nem volt bátorsága.

Itt a vége, fuss el véle.

Olvasom a hírt, (http://index.hu/kultur/2013/11/23/ilyen_lehet_5_ev_mulva_a_varosliget/)

hogy újjáépítik a Közlekedési Múzeum kupolacsarnokának tetejét. Nézzük meg közelebbről, miről is van szó.

A Közlekedési Múzeum mai épülete az 1896-os millenniumi kiállítás számára felépített Közlekedési Csarnokból származik. A fotón a Közlekedési Csarnok építését láthatjuk az 1890-es évek közepén.

A Budapest talpra áll című rajzsorozat 1947-ben jelent meg a sajtóban. A politikai propaganda eszközévé silányított karikatúráknak erős a jelentéstartama. A legfőbb üzenet: a főváros újjáépítése a kommunista politikusok munkájának eredménye, így a budapestiek felszabadultan élvezhetik az életet.

Talán az utolsó két rajz a leginkább viszolyogtató. A Gerő Ernőt Petőfi Sándorhoz mérő giga dörgölőzés után az erőszak dicsőítése következik. Az utolsó képen az látható, hogy egy az orosz katonaságra hajazó csizmás láb eltiporja a talpnyalókat. Ez a gondolat több szempontból is furcsa.  Furcsa mert azt állítja, hogy a hatalom éppen a neki hajbókolókat, neki talpnyalókat fogja eltaposni, és nem pedig azokat, akik ezt nem teszik. De furcsa azért is, mert a szerző a saját talpnyalói mivoltját nem azonosítja nyalásnak. Csőlátás ez, vagy - rosszabbik esetben -  cinizmus a javából.

Magyarországon a bankokat 1947-ben államosították. Elsőként az állam miniszteri biztosokat nevezett ki a bankok ellenőrzésére. A második lépés az volt, hogy a bankokat kötelezték a részvényeseik adatainak bejelentésére. A bankállamosítás tényleges lebonyolítására az 1947-es választások után került sor. Az államosítást az új kisgazda miniszterelnök, Dinnyés Lajos is támogatta. 

A bankállamosítás körüli 1946-1947-es pártharcok a politikai propaganda révén a hétköznapi életbe is beszivárogtak. A kommunista párt egyik módszere az volt, hogy bankállamosítást követelő zajos munkásgyűléseket szerveztek, majd ezen eseményekre úgy hivatkoztak, mint ahol a nép spontán akarata megnyilvánult. A bankállamosítás népszerűsítésére, illetve magyarázatára a humor eszköztárát is bevetették. 

1946-ban vagyunk. Egyre nagyobb sebességgel dübörög az infláció. De hogyan tükröződik mindez a villamos és autóbusz menetjegyek árában? Erről szólnak az alábbi utastájékoztató plakátok. Három hónap története következik.

Az alábbi, négy rajzból álló viccesnek szánt politikai képregény 1947-ben jelent meg a Pesti Izében. A képregény célja  a hároméves terv népszerűsítése.

Dörmögő Dömötör panaszra megy Rákosihoz, mert barlangjának egy részét az állam egy másik - de az ott lakásra Dörmögő szerint méltatlan - állampolgárnak kiutalta. Dörmögő reklamációját a lakáshivatal elutasítja. Feltűnő módon Dörmögő nem az államigazgatási eljárás jogszabály-ellenességét bírálja, hanem azt állítja, a tisztviselők politikai nézetei (ti. reakciósok) miatt született meg az inkriminált határozat.

Dörmögő Dömötör ilyen előzmények után fordul Rákosi Mátyáshoz. Joggal feltételezhetnénk, hogy a képregény  sematikus - a jó király igazságot tesz - befejezéssel zárul, azaz Rákosi közbenjárására Dörmögő Dömötör visszakapja barlangját, és jól megbüntetik a vétkeseket.  A sztori mégsem így folytatódik.

Rákosi Mátyás a távolabbi, de még belátható jövőbe tolja ki a megoldást. A hároméves tervet fogja bunkósbotként használni a reakciósok ellen. Agresszió és a szebb jövő ígérete - ebből áll a politikai eszköztára.

A barlangról pedig szó se essék.

A most bemutatott fényképek a Horthy István Hajóslaktanya 1943. november 14-i ünnepélyes felavatásán készültek. A Magyar Folyamhajózási Rt. újpesti telepén, az északi összekötő vasúti híd közelében járunk. A szokványos avatóünnepség képei a korabeli protokolláris rendezvények forgatókönyvébe is betekintést nyújtanak. Az eseményt merev és erősen strukturált térhasználat jellemzi, a manapság megszokottnál jóval formálisabbak a külsőségek.  Mindezek ellenére az MTI az ünnepséget "bensőségesnek" minősítette.

A világháború éveiben a BESZKÁRT kalauzhiánnyal küszködött. A tapasztalatlan, a főváros tömegközlekedését kevésbé ismerő, újonnan munkába álló villamoskalauzok munkáját (az utastájékoztatást) segítette az alábbi,  1943-ban kiadott brossúra.  A zsebfüzet az autóbuszok útvonalán kívül egyebet nem tartalmaz.

Az alább bemutatott 1947-es Beszkárt plakátokat a villamosok belsejében helyezték el. 1947-ben a fővárosi villamosközlekedést a bővülő hálózat, átalakuló jegyrendszer, fegyelmezetlen utasok és túlzsúfolt járatok jellemezték. De beszéljenek inkább a plakátok.

1943-ban a Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Rt. (Beszkárt) kalauzhiánnyal küszködött. A munkaerőhiány enyhítésére és a kalauzok munkájának gyorsítása céljából a vállalat átalakította a jegyrendszerét. 1943 augusztusában bevezették az ún. "előreváltási rendszert".  Ez azt jelentette, hogy az utas a villamoson olcsóbban kapta meg az átszállójegyét (50 fillér helyett 40 fillérért), ha nem pénzzel, hanem egy előre megváltott tantusszal (ez volt a váltójegy) fizetett. A trafikokban is megvásárolható tantusz ára 40 fillér volt. Ettől kezdve tehát a villamosokon kétféle, egy 40 filléres tantuszért adott fehér színű és 50 fillérért megvásárolható piros színű váltójeggyel is lehetett utazni.

A kétféle árú átszállójegy az amúgy is feszült politikai légkörű 1943-as évben csak gerjesztette a hétköznapi konfliktusokat és indulatokat. A Beszkárt közleményben igyekezett az utazóközönséget lecsillapítani: "Érdemes ugyanezért az útért 10 fillérrel többet fizetni? Nem! Tanulság: mindig legyen a zsebében váltójegy, mert sohasem tudhatja előre, mikor kell villamosra szállnia. Ha pedig mégis elfelejt a dohánytőzsdékben váltójegyet venni és átszállójegyet akar váltani ne haragudjék, hanem zokszó nélkül készítse elő az 50 fillért és mondja meg a kalauznak, hogy piros átszállót óhajt."  A villamoskalauzokat pedig plakáton is figyelmeztette az udvariasság követelményeire.

Korábban még nem publikált képek következnek.