A magyarországi vasutak téli működéséről szóló adatok az 1870-es évek elejétől szaporodnak meg. Nemcsak a magyar államigazgatás új hatóságai aktivizálták magukat (beleszólva a téli közlekedésbe), hanem már működik a MÁV, egyre jobban terjednek a vasutak.
A téli közlekedés ez idő tájt kevésbé technikai, jóval inkább szervezési kérdés volt. A forgalom fenntartásának érdekében nagy szerepe volt a múltbéli tapasztalatoknak és a jelenbéli megfigyeléseknek. Érdekes módon ezeket a megfigyeléseket írásban is rögzítették: mely szakaszon keletkeztek a hófúvások, mely szerelvények mekkora és milyen típusú hóban tudnak haladni. Ezekből tudjuk, hogy egy csökkentett terheléssel haladó vonat egy sínfej feletti 20–30 cm-es hófúváson még könnyedén áthaladt. Ezzel szemben a 40–50 cm magas, összetömörödött, és megfagyott hóbuckákat egy gőzmozdony csak akkor tudta átszelni, ha nem vontatott szerelvényt. A még ennél is magasabb, szélcsendes helyeken összetömörődő hóakadályokkal egy gőzmozdony önmagában már nem tudott megbírkózni. A hófúvások miatt keletkező nagy akadályokhoz elengedhetetlen volt a hóeke, vagy hóhányó és az emberi élőmunka.
A vasúti hóeltakarítás históriája a hólapátolástól hamar eljutott a nagyobb teljesítményű eszközök használatáig. A hóekék használatáról már 1851-ben született rendelkezés (tilos azokat személyszállító vonatok elé kötni). A hóeke egy fagerendákból ácsolt, vaslemezekkel fedett ék alakú homlokfallal rendelkező szerkezet volt.
