Pont kétszáz éve, 1815-ben írta le Edvi Illés Pál, milyenek a történészek, milyen a történész élete. Edvi úgy látta, a történészek nem mosolyognak. A néma papírok közt turkáló tudós szívét sem a kikelet, sem az esti harangszó, sem a májusi bárány, sem pedig a "danoló gulyás" nem melegíti fel. A történészt még egy "nyájas lyánsor" sem téríti el munkájától, élete a félhalál.
A konklúzió? A történész munkája értelmetlen, az lehet csak boldog, aki ilyesmire nem vágyik.
És most ugorjunk ötven évet. 1894-ben vagyunk, milyen a történész élete? A bulvársajtó szerint a történész szenilis, érdemtelenül kapja a díjakat, és érdemteleneknek osztogatja a díjakat. Ráadásul legjobb barátja az olló: "Hány szegődteti munkatársává az ollót, meg a külföldi tudósok könyveit, mikor halhatatlan művét összetákolgatja. (...) Sógorság, komaság és nem az igazi érdem ül az akadémiában".
Mi ebből a tanulság? Élcelődés ez, semmi más.
